A mentő-, és tűzoltóautók szirénája fülsüketítő volt. Lámpájuk fénye kékre sínezte az autónk roncsát. A földön térdeltem, körülöttem vér. A sajátom is, másé is. Nem érdekeltek a sebeim, nem voltak vészesek. Nem akartam elhinni, hogy velünk is megtörtént. Agyamban újra lejátszódtak az események. Szívem vadul tiltakozott ellene, de az elmém nem engedett. Pörögtek előttem a képek.

Zene szól a rádióból. Önfeledt beszélgetés, kacagás. Józanul. Kereszteződéhez érkezünk. Szabálytisztelő állampolgárként körbenézünk, hajtunk tovább. Egy ámokfutó őrült száguld ki az oldalsó utcából, egyenes belénk. Hatalmas csattanás… fékcsikorgás… halálsikoly…---

Nem a mi hibánk volt. Mégis nekünk kell megfizetnünk érte, talán az életünkkel. Körülnéztem. Két fekete zsák körvonala sejlett fel az elmémet borító ködfátylon át. Ketten. Nem akartam, nem voltam képes felfogni, ez mit jelent. Elzárkóztam a külvilágtól, így csak tompán éreztem a szívem fájdalmát.

Hordágyat cipeltek el előttem. Odarohantam, de bár ne tettem volna. A máskor göndör, barna haj lucskos volt a vértől, a szép arcot vágások, vérömlenyek és égett sebek borították. A finom vonalú száj felrepedt, a kecses kezek egyikéről hiányzott a kisujj. Lejjebb nem mertem nézni, féltem, hogy túl sok lenne nekem a látvány, az érzés, amit kiváltana.

- Sarah, légy erős! Nem halhatsz meg.

- Dehogynem…egyszer…mindenki….elmegy….Eric… és…Peter?

- Jól vannak, ne félj – hazudtam neki. De legalább megnyugodott tőle, lehunyta a szemét.

Később, a kórházi terem üvegablakán át, tehetetlenül néztem, ahogy újraélesztik. Hasztalan. Mindössze 2 óra alatt elvesztettem mindent és mindenkit. Mindenkit.