Délután volt, lusta, aranyló őszi délután. A felhők aranyszürkébe játszottak, eltakarva a nap egy részét.  Ha felnéztél az égre, láthattad, hogy egy holló repül el kelet felé. Ha követted útját, egy iskolánál kötöttél ki. Nagy, téglából épített épület volt, hatalmas fehér keretes ablakokkal és körülötte egy parkkal. Az ajtó mellett, a falon, jól látható tábla hirdette: P. Kata Német nemzetiségi gimnázium. Az iskola melletti templomtorony órája fél kettőt ütött, egyenletes kongásaival telt meg a levegő. Szólt az harang, bamm-bamm. Jelentős mennyiségű diáksereg tódult ki az ajtón, fellökve, eltiporva egymást, mindenki csak egyvalamit akart: hazaérni végre.

- Menj már innen, te állat!

- Mit pofázol, te jöttél nekem!

Feltűnhetett volna neked egy lány, aki nem viselkedett így. Feltűnhetett volna, hogy szomorú. Lassan tette egymás mögé tornacipőbe bújtatott lábait, fejét lehajtotta, hosszú, szőke haja teljesen eltakarta arcát. Párszor belejöttek, lökdösték, de őt ez nem érdekelte. Másféle problémák foglalkoztatták. Már megint kiközösítik. Csak mert nem olyan gazdag, mint egyesek. Attól még sikerült bejutnia ebbe a jó nevű gimibe, és nem úgy, hogy apuka befizette. Nem is ez fájt neki a legjobban, már megszokta. Hanem hogy ő is, akit úgy szeretett, és elhitte, hogy szereti ő is… Nem, nem akart erre gondolni.

Linda felemelte a fejét, így látható volt két kerek, zöld macskaszeme, finom vonalú szája. Ment az utcán, ment, nem törődve senkivel, gondolva, majd csak megtetszik neki valamelyik hely, és ott leülhet rajzolni. Eddig is úgy volt. Meglátott egy fát. Hatalmas lombkoronája a híd felé hajolt, alatta kellemesen hívogatott az avarréteg. Linda odasétált, leült, elővette vázlatfüzetét, és puha grafitceruzáját, de nem tudott rajzolni. Túl sok minden kavargott a fejében. Túlontúl sok.  Úgy döntött, vár, hátha jön majd az ihlet.

Nézte a forgalmas utat. Furcsa, hogy egy kisvárosban is mennyi autó jár-kel az utcákon, mennyi ember lépdel a járdán, betérnek ide, bemennek oda. Pezseg az élet. Ilyenkor a világ csak a szebbik arcát mutatja meg a bámészkodónak, azt az oldalát, ahol kitagadják az embert, csak azért, mert nem olyan, mint a többi…nem, azt nem látja az ember, ha az utcát figyeli.

Linda szeme egyszer csak megakadt valamin. Egy vörös hajú nő futott esztelenül végig a kockaköveken, csecsemőjét mellkasához szorítva. Szoknyája szétszaggatva, eltépve, kilátszott ütésektől lilálló combja. Szeme riadt volt, űzött vadra emlékeztetett, kisfiát erősen szorította magához. Rohant, időnként hátratekintve, olyan volt, mint akit üldöznek, igen, mint aki nagyon fél valakitől. Ez nem lett volna különös esemény, megesik az ilyen, de Linda rögtön észrevette azt is, hogy félelme nem alaptalan. Talán ha öt méterrel mehetett a nő mögött, lassú, kimért léptekkel. Hosszú lábú, talpig feketébe burkolózott férfi volt. Előre látszott, hogy nemsokára –ha ekkora léptekkel halad- beéri a nőt és gyermekét. Linda görcsösen markolta a grafit ceruzáját, várta a fejleményeket. A nő futott, rohant elvakultan, megsemmisülten, nem figyelt már semmire, embereket lökött fel, azok mit sem sejtve, szitkokat vágtak utána. Egyszer csak a nő felbukott. Talán a fáradtságtól, talán elbotlott valamiben, soha nem fog már kiderülni. A férfi beérte, arcán tébolyult arckifejezés jelent meg. És egyszerre, mintha kiürült volna az utca. Az autók még jártak, de egyre kevesebb ember lézengett arra, mintha tudták volna, hogy történni fog valami. Addig fogytak, míg a végén csak a virágárus nénike maradt ott, az út másik felén.

A férfi pisztolyt rántott. Linda megijedt, el akart futni, el, el innen, minél messzebbre, de mozdulni sem tudott a félelemtől. A nő pedig sírt, térdre borulva könyörgött a férfinek. Az idegen fintort vágott, úgy tűnt, nem tetszik neki, amit az asszony mond. Szája kinyílt.

- Azt hitted, nem jövök rá, hogy nem tőlem van a gyerek? Azt hitted?!

A lövés visszhangot vert az utcán, a homlokon lőtt asszony teste élettelenül dőlt hátra, vére az időközben lejtett kisgyermekre fröccsent. Linda is összerázkódott a lövéstől, de még mindig nem bírt felállni, és elindulni. A férfinek ez sem volt elég. Undorodva nézte az egyre jobban zokogó kisfiút. Aztán keze felemelkedett, ujját a ravaszon tartva. Milyen lassúnak tűnnek a tett a előtti másodpercek, mintha nem is másodpercek, évek lennének.

A férfi pedig meghúzta a ravaszt, és a sírás abbamaradt, mintha késsel vágták volna el. A férfi elégedetten nézett körbe, hátha látta valaki borzalmas tettét. És meglátta a fa alatt ülő lányt. Szája gonosz vigyorra húzódott, szemeiben őrült fény játszott. Elindult Linda felé.

A lány felpattant, és rohanni kezdett, rohanni az életéért. Futni, futni…Nem lőheti le…Élnie kell…Apja miatt, így is nehéz neki anyja nélkül… Egyre távolabbról hallotta a lépéseket, de tudta, hogy haza most nem mehet. Befordult egy ismerős utcán, és ész nélkül berohant a nénikéje házának ajtaján. Tusdta, hogy nyitva van az ajtó, Melanie sosem zárta be, ő pedig csak este tartózkodott otthon, nem kellett tehát attól félnie, hogy otthon találja. Berohant a fürdőszobába. Változás kell, nem, nem ismerheti fel, ha meglátja valahol… nem… nem…

Keze a tükör alatti fiókban kotorászott, ujjai valami fémes dolgot tapintottak. Rájött, hogy az az olló. Lassan emelte ki. Nézte magát a tükörben. Le kell vágnia a haját, amire olyan büszke volt, hiszen mindenki imádta, Ő is, még maga Linda is… De nincs mese, le kell vágni, nincs kegyelem. Körülbelül a füle alatt kezdte a vágást, aranyló tincsei, mint örvény, hullottak le a padlóra. Szomorúan nézte magát a tükörben. Igen, egészen más lett az arca. Csengettek. Lindát pedig kiverte a víz. Nem mert az ajtóhoz menni, mégis, valami belső kényszer hatására talán, az ajtóhoz lépdelt. Nem tudta, végülis miért, de kinyitotta. A feketébe burkolózott férfival találta magát szemközt, ujjai a pisztolyra fonódtak, mellyel ma már két életet is kioltott. Linde csak állt ott, tagjait lebénította a félelem, mintha jég áradt volna szét a tagjaiban. Hatalmas sikoly hagyta el a torkát, majdnem a lövéssel egy időben, és Linda, kezét halálos sebére szorítva, némán terült el a padlón. A férfi becsapta az ajtót, és kiment az utcára, kezét és pisztolyát a zsebébe süllyesztve. Már csak a nénike van hátra-gondolta.

A kertes ház ajtaján befújó szél meglebbentette a halott lány maradék szőke haját. Vére pirosra festette a padlót. És az ollót még mindig a kezében szorongatta.