Lilia

Egész nap úgy be vagyok zsongva, mint atom. Nem találom a helyem.  Reggel óta már vagy ezer frizurát találtam ki, aztán újrafontam a hajam az egy copfba.  Húszféle sminket kipróbáltam, aztán persze lemostam az egészet, és maradtam natúr.  Hatszáz ruhát felpróbáltam, aztán maradtam a repedt farmernél és a fekete, ejtett vállú pulcsinál. Harisnyát megint nem húztam.

Elgondolkozva állok a tükör előtt. A nyaklánc hiányzik. Felcsatolom a kínai írásjelet a nyakamba, ami kislány korom óta mindennap ott fityeg.  Bele a lábam a zöld balerinába, bőrdzseki felülre, táska a vállon, megint tüsszentés.

A kávézóban leülök egy asztalhoz, elhessegetem a pincért, várok valakit. Államat a kézfejemre támasztva nézek ki az ablakon. Mosolygok, csak úgy, magamban, mert szép dolgokat látok kint. Hiába van november.

Valaki leül velem szembe. Odafordítom a fejem. Persze, észre se vettem. Ez az én formám. De jól néz ki! A haja csak úgy lóg magától, fekete pólója feszül rajta, halálfejek néznek rám. Szemei persze körbehúzva, pedig szívesen látnám anélkül is. Mosolyog. Gondolom, azért, mert szép a mosolya, biztos szereti mutogatni, meg talán azért is, mert nekem is mosolyra ferdül a szám. Nem zavartatom magam, bámulom, szeretem rajta legeltetni a szemem. Igaz, mindig is elítéltem ezt a külsőcentrikus világot, ahol csak az számít, hogy nézel ki, mekkora a melled, mennyire hosszú a hajad, milyen színű a szemed, szexeltél-e már 14 évesen. Mindig utáltam, hogy leanorexiásoztak, mert véknyabb voltam az átlagnál, lekurváztak, mert mást hordtam, mint ők, nagyon elegem volt ebből mindig. Miért csak ez számít? Én szeretem megismerni az embereket, hogy közel engedem őket magamhoz. Mindig sok barátom volt, szerettek, élénk társaság voltam, általában a középpontban, voltak poénjaim, tudtak rajtam nevetni, kedves is voltam, ha kellett. Persze általában bunkó. Ebből akadtak is gondjaim. Mint például azon az estén, ahol utoljára volt rajtam az a fekete ruha…

- Mit iszol- kérdezi, furcsán néz rám. Biztos észrevette, hogy elbambultam.

- Tonikot. –szűkszavú vagyok, de nem bánja. Rábólint.

- Tonik… - mondja elgondolkodva- Még sosem volt rá példa, hogy valaki tonikot ivott volna, akivel randiztam. Tonik…- rázza meg hitetlenkedve a fejét.

- Miért, van valami bajod a tonikkal?

- Miért lenne? – inti le a pincért. Belevigyorgok az asztalba, majdnem el is kuncogom magam. Van stílusa a pasinak.

- Min röhögsz? – kérdezi, félrehajtott fejjel, így egy kiskutyára emlékeztet. Még jobban nevetek, ő csak vigyorog zavartan.

- Rajtam?Jól van- vakarj meg a füle tövét- Csak nyugodtan… ÉN se mondtam meg, hogy csokis a szád.

Annyira nevetek, hogy lassan kicsordulnak a könnyek a szememből, persze, aranyosan, nem úgy, mint egy visító majomcsorda. Ő is elengedi végre magát, nevet velem. Jól érzem magam végre a bőrömben, nem izgulok, nem feszélyez a jelenléte. Jól érzem magam vele. És ez fontos.

Bill

Kedves ez a lány. Olyan aranyos. Nem merem nőnek nevezni, pedig az, és valahogy mégsem… Már ez is, hogy tonikot kér. Általában a lányok nem szeretik ezt a keserű, fanyar ízt. Ő más…

Kajálni, mivel kávézó, nem dúl bő a választék. Neki elég ez is. Zserbókat rendel.

- Pedig nem szeretem az édeset- jelenik meg egy apró mosoly a szája sarkában- de ropit mégsem ehetek.

- Miért is nem? –vonom fel a szemöldököm.

- Hát…öhm… - vakarja meg a füle tövét- elég obszcén lenne így elsőre…ropit enni…szóval…érted, ugye? – sandít fel rám alulról. Persze, hogy értem, miért ne érteném… Jól megértem őt, is megért engem. Még. Tanácstalanul mosolygok tovább. Én szeretném ezt a lányt magam mellett tudni, hosszútávra is, de ő… akarja-e? És egyáltalán: alkalmas-e?  Komoly dilemma, tesó- mondaná Tom. Ő nem érzi ezt át… Nem tudja, milyen jó itt ülni vele, érezni a belőle áradó jázmin illatot. Nem tudja, milyen aranyos az a mozdulat, amivel a hajfonatából kiszökő tincset söpri hátra, újra és újra, percenként. Ő észre se vette volna ezt a lányt, jó, hívjuk a nevén, Liliát, mert nincs olyan alakja mint, teszem azt, Pamela Andersonnak. De attól még lehet valaki szép. Vagy okos. Vagy jó.

- Haló, itt vagy még? – legyez el a szemem előtt.

- Persze, itt – már itt is a rendelés. Óvatosan veszi kézbe a süteményt, miután kortyolt egyet a citromkarikával díszített pohárból.

Lilia

Furcsa ez a pasi. Olyan dolgokról tudok vele beszélgetni, mint amilyenekről senki mással. Ezt a ropisat is hogy megértette elsőre. Rengeteget beszélgetünk, iszom a tonikot, ő a kólát, két teljesen más világunk van, jó rácsodálkozni az ő nézeteire. Ő már több mindent megélt, aki már 14-15 évesen ünnepelt sztár, az azért mert tudhat egyet s mást a szakmáról. Már a kávézó is zárni készül, mi még mindig ott ül, mikor odajön egy pincér, hogy mennünk kéne, mert zárni akarnak.

- Jössz sétálni? –nézek rá és reménykedek. Igazából nem tudom, miben. Hogy eljön? És mi hasznom lenne abból?

- Merre? –kérdez vissza, miközben kikászálódunk az asztal mögül és elindulunk az ajtó felé. Visszhangoznak a lépteink a márványpadlón. Egyszerre dobban a talpuk, bamm, bamm.

- Hazafelé.

- Úgy érted, feléd?

Bólintok. Jön mellettem, nem kérdez semmit, kifogytunk a témából. Zavarban vagyok. Ő is, érzem a feszültségét.

- Messze laksz?

- öh, nem, itt van egy köpésre. Csak gondoltam, szívesen hazakísérsz… Vagy nem? – vigyorgok magam elé, még mindig a földet nézve és kiszedem a farzsebemből a kezeim. Ő rögtön megragadja a mellette lévőt. Nem ellenkezem, végülis, nem vagyunk már 15 évesek. Meg olyan jól passzol a kezem a tenyerébe. Közelebb húzódom hozzá, és mint mindig, most is elkap a nevethetnék.

- Olyanok vagyunk, mint…mint… a…

- Tizenévesek? – megint egy fejbólintást produkálok. Ezt látva folytatja- Végülis, azok is vagyunk. Miért, te hány éves vagy?

- 18 és fél. Te 19. Hümm?

- Annyi, nagyon okos vagy…

- Utána olvastam. Nem nehéz, annyi rajongói lap van a neten, simán megtalálok mindent, és még csak a google-be se kell keresgélni. Beütöd, hogy tokiohotel, gportal.hu és tuti kihoz valamit.

- Pedig én mennyire utálom az ilyet… Még azt is feltennék, hogy épp a wc-n ülök, csak, hogy növeljék a látogatottságot- nevet. Nem röhög. Nevet. Kivillannak a fogai, engem is mosolyra késztet.

- Legalább vannak rajongóid.

- Miért, neked nincsenek?

- Jaj, tudod, ki olvassa el ezeket. Főleg, amíg le nem fordítják… Otthon szerintem nem is ismernek, mert perpillanat itt élek.

- Tényleg, miért is?

- Úgy gondoltam, itt több esélyem van a „sikerre”. És azóta a siker már nem is érdekel. Írok, hogy szórakoztassam magam, írok, mert szeretek írni, de már nem érdekel, hányan fogják és hányan nem fogják elolvasni.

- Ez érdekes.

- Szerintem is – húzódik megint a félreismerhetetlen, kaján mosoly az ajkaimon, nem tudom, minek vigyorgok ennyit, de jól esik. Azóta elhatároztam, hogy keveset fogok mosolyogni, és ez be is vált. Egészen idáig. Ez a fiú… megmosolyogtat. Feldob a jelenléte. Olyan, mint a drog. Felpörget.

Közben odaértünk hozzám. Bill csodálkozva néz végig a házon. Biztos nem erre számított. A kezem már a kapukilincsen, úgy köszönnék neki.

- Hát… akkor szia…

- Én jól éreztem magam- válaszolja.

- Tudom… és én is… de most bemegyek.

- Oké. Szia…

Már hajolna erre, de nem akarom. Ha úgy csináljuk, mint a tizenévesek, akkor csináljuk is úgy. Nem akarom, hogy rögtön most megcsókoljon. Gyors puszit kap a homlokára, én meg könnyű léptekkel szaladok az ajtóig, amit ugye nem zártam be, és mosolyogva intek neki. Ő csak rázza fejét, és vigyorog rajtam. Biztos hülyének néz, de nem tudom érte hibáztatni, mert az is vagyok. Azt mutogatja, hogy majd felhív. Oké. Várom.