Biztosan ismeri mindenki azt az izgalmat, ami utazás előtt megragadja az embert. Lepkék a gyomrodban, az agyad szabályosan bizsereg attól a tudattól, hogy nemsokára egy új ország levegőjét szívhatod majd. Becsomagolod a bőröndödet, mindenfélét betéve, amire itthon az életben nem lenne szükséged, majd teljes súlyoddal ránehezedsz a tetejére, hogy be bírd csukni. Műanyagszagú új ruhákat és mindenféle krémeket veszel, még ezt az egy pólót muszáj oda besuvasztanod.. . Aztán utoljára ellenőrzöd még, hogy megvan-e az útleveled, személyid, miegymás, vetsz egy utolsó pillantást a házra, és elindulsz.

- Ne aggódj, anya, jól megleszek ott- öleltem át utoljára könnyes szemű szülőmet, és beszippantottam a hajából áradó kamillaillatot. Ő szipogott, és blúzának ujjával törölgette a szemét.

- Olyan kicsi vagy még- dünnyögte. Csípőre tettem a kezemet.

- Anya, 18 éves vagyok. Hivatalosan is nagykorú.

- Tudom, tudom…

A vonat éleset sípolt, felszólítva az utasokat, hogy foglalják el helyüket. Már felpakoltam a hatalmas bőröndömet meg a sporttáskámat egy fülke hálós kis tartójára, mielőtt visszajöttem, hogy elbúcsúzzam anyutól.

- Menj, menj- taszigált kicsi kezeivel az ajtó felé. Adtam neki egy utolsó nem-lesz-semmi-baj puszit, és felléptem a szerelvényre.

- Szia anyu!- kiabáltam neki, integetve, és eltűntem a fülkémben.

Elhelyezkedtem a kék, plüss borítású ülésen az ablak mellett, és bedugtam a fülembe az mp3 fülhallgatóját. Szegény szerkezetnek meg volt repedve egy kicsit az üvege, de jól bírta még a kiképzést. Egyelőre nem volt útitársam, magam ültem a 4 személyes kupéban. Alattam pedig a kerekek elindultak a sínpáron, vitt a kocsi, vitt Passau városa felé.

Elképesztettek a harsány zöldek a hegyeken, ahogy áthaladtunk Ausztrián. Tehenek ropogtatták a füvet, míg gazdáik a faberakásos házakban ebédhez készülődtek, gyerekek kergették egymást a domboldalakon. Mosolyogva dőltem hátra, igazán kíváncsi voltam, milyen lesz az új otthonom. Vajon lesznek ott is zöld lombú fák, mint otthon, vagy csak beton, és hatalmas emeletes házak, amik eltakarják előlem a napot? Anyu azt mesélte, hogy Daniella néném a külvárosban lakott, ahol a házakhoz kertek is társulnak. Ez valamennyire megnyugtatott, nem tudtam elképzelni, hogy a természet nélkül éljek valahol. Daniella néninek nem volt se férje, se gyermekei, így húgára hagyta egész vagyonát, és varázslatos kis házát Passauban. Ez pont kapóra jött nekünk, bár igazán nem akartam bárkinek is a halálát szerencseként feltüntetni. Ugyanis ösztöndíjat nyertem Passau egyik gimnáziumába, ahonnan egyenes út vezet a város egyetlen egyetemére, ahova –magyar származásom ellenére- igazán szerettem volna bekerülni. Kicsit ugyan tartottam a várostól, hiszen itthon jóval kisebben tengettem napjaimat, de úgy okoskodtam, hogy majd csak megleszek valahogy.

Pár órát végigaludtam, és mire feleszméltem, már majdnem átléptük a határt. Közben két utastársam is akadt: egy vörös hajú nő, akinek az orra majdnem súrolta a kezében tartott könyv lapjait, meg egy férfi, fekete kalapban. Úgy döntöttem, nem foglalkozom velük, és orromat hozzányomtam az ablaküveghez, mint egykor, kisgyermekkoromban.  Fényfoltok suhantak el előttem, éjszaka volt már akkor, a kupét cigi füstje töltötte be, az uraság gyújtott rá.

Nem telt el sok idő, mire a vonat az én megállómnál fékezett le. Lecibáltam csomagjaimat a tartótól, és a súlytól megroggyant vállakkal lekászálódtam a szerelvényről. A betonra lépve megcsapott az állomások bűze: pia, bagó, rothadó almacsutkák szaga. Fogalmam sem volt, merre induljak el, csak álltam ott, dobogó szívvel. Gyerünk, kislány, szedd össze magad.

Megszólítottam egy kedvesnek tűnő nőt, megtudakoltam tőle, merre van a legközelebbi buszmegálló. Anya azt mondta, szálljak fel a buszra, ami onnan indul, menjek 3 megállót, szálljak le, és ott a harmadik utca, jobbra.

Végigzötykölődtem a három megállót, állva, mert nem volt ülőhely a sárgára mázolt járművön. Fáradt voltam az egész napos utazástól, a lábaim égtek, a vállaimat pedig szinte már nem is éreztem a helyükön. Félhulla állapotban botorkáltam le a buszról, a „Pfau Straße” feliratú utcatáblát keresve. Végül megláttam, egy dús lombú bokor takarta el a felét. Újra kényszerítettem  magamat, hogy felkapjam csomagjaimat, és tovább vigyem őket. Cipőm sarka kopogott a macskaköveken, ahogy a mellékutcákat számolgattam. Egy, kettő… A harmadikon befordultam, majd ide-oda forgattam a fejemet, a 27-es számot keresve. Kis híján elbotlottam egy vörös kapu lécei közül kisurranó macskában.

- Idióta szőrgombóc- dohogtam magamban, tovább botladozva. És akkor végre megláttam. Káprázatos kis ház volt, büszkén gondoltam arra, milyen remek ízlése volt néhai nagynénémnek. A ház falait vörös téglákból emelték valaha, amit nem kezdett ki az idő, borostyán kapaszkodott meg a rések között. A ház homlokzatát hatalmas, kör alakú ablak díszítette, a többi ablaknak sötétbarnára festett palettái voltak. A kerítést ugyanezzel a színnel kenték le, a házhoz vezető ösvény murvával volt felszórva. Feltehetőleg a konyha ablaka alatt virágágyas pompázott, virágok tárták felém illatos, szellős kelyheiket. ( vajon ki viseli gondjukat?) A virágok közé pálcával beszúrt, színes üveggömböket helyezett el gondozója. Az egész hihetetlen volt.

Lenyomtam a kapu kilincsét, végiglépdeltem az ösvényen, hagytam, hogy a késő esti szellő belekapjon szőke tincseimbe, és az arcomba fújj őket. Az ajtóhoz érve előkotortam a régi kulcsot dzsekim zsebéből, majd félve, hogy a varázslat szétfoszlik, elfordítottam a zárban.

Vélemény?