A ház gyönyörű volt, és én minden egyes porcikáját imádtam. A kör alakú ablak természetesen egy hálószobához társult, ami az egész padlásteret betöltötte, és volt még két ablaka, jobb és bal oldalt. A falak halványlilára voltak festve, az ággyal szemben lévőt pedig teljesen elborították a sötétbarna polcok, amin német nyelvű könyvek, és ezüst dísztárgyak sorakoztak. Az ágyon rózsaszínű takaró rejtette el az ágyneműt, a körablak alatt íróasztal állt, rajta bögrével, ami tele volt ceruzával. Szélesre tártam az egyik ablak két szárnyát, kikönyököltem a párkányra. Kint nyár volt, a kora ősz még nem kezdte el éreztetni hatását. Elmosolyodtam. A szép idő szabályosan hívogatott ki a levegőre, úgyhogy eldöntöttem, felfedezem új városomat. Rózsaszín pólót, feszes farmert húztam, és egy aprómintás kardigánt vetettem át a vállamon, hátha fáznék kint- bár ezt azért elég kizártnak tartottam. Előkerestem egy válltáskát a zsúfolt bőröndből, amit később terveztem kipakolni, tömtem bele pénzt, telefont, fényképezőgépet, meg mindent, ami kellhet, és elindultam.

A Schicksal Gasse, ahol laktam, szép környék volt. A takaros ki házakhoz szépen gondozott kertek tartoztak, néhány helyen egy-két kutya is kidugta bozontos fejét a kerítések közül. A szomszédomban töpörödött néni hajolt kései rózsái felé, és magában motyogott. Gondoltam, nem árt, ha jó kapcsolatot ápolok a szomszédaimmal a közeljövőmben, úgyhogy ráköszöntem.

- Csókolom!

Az öregasszony kiegyenesedett, bár így sem volt sokkal magasabb, mint szeretett rózsabokrai, és háta még így is púpos volt. Hunyorgott rövidlátó szemével, ahogy próbált beazonosítani, szeme sarkában megsokszorozódtak ráncai.

- Szervusz, kedveském. – nyikorogta, még a hangja is rozsdásnak hatott, pedig igazán kedvesen szólt hozzám.

- Ismernem kéne téged, kicsi lány? – tette hozzá aztán. Ettől én leheletnyit zavartam jöttem, sőt még el is pirultam, egyrészt a kicsi lány miatt, másrészt átfutott a fejemen, hátha itt nem szokás mindenkit csak úgy leszólítani az utcán.

- Nem… én… Most költöztem a szomszédba-, szültem meg nehézkesen a mondatot, kerestem a szavakat.

- Vagy úgy- bólintott, majd elsántikált, el egy pirosra festett pad mellett, a háza mögé.

Még álltam ott egy darabig, idiótán és bambán, arra gondoltam, hátha csak elszaladt egy metszőollóért, vagy valami ilyesmi, de nem jött vissza. Valószínűleg nem kívánta folytatni velem a társalgást.

Kissé elszontyolodva folytattam bandukolásomat, zavart, hogy első beszélgetési kísérletem is kudarcba fulladt. Forgalmasabb útra értem, színfoltok cikáztak el mellettem, és eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy azok autók. Színes hajú fiatalok, kosztümös üzletasszonyok; bőszen telefonálgató, aktatáskás férfiak jöttek velem szembe a járdán. Kis híján felnyársalt egy olyan 5 éves forma kissrác a játék kardjával. Anyukája bocsánatkérően mosolygott rám, én pedig intettem, semmi gond.

Fagyizók, éttermek keretezték az utat, a napernyők alatt fiatal párok üldögéltek, és hatalmas fagyikelyhüket kanalazták, aminek tejszínhab volt a tetején, vagy kólájukat szürcsölték szívószállal. A McDonald’s tömve volt, szinte a falai is kidagadtak, habár folyamatosan ömlöttek ki belőle a sötétbe, vagy éppen teljesen rikító színekbe öltözött tinik. Az út egy kereszteződéssel termetes térbe torkollott, középen egy, a kőbe mélyített medencével, amiben egy gomba formájú locsolóból víz csobogott. A medencét kékre kent padok szegélyezték, és fekete kerítéssel körbezárt fák.  Leültem az egyik padra, élveztem a napsütést, néztem zöld szemeimet, szőke hajamat a vízben, a kardigánt pedig betömködtem a táskámba, mert nem akartam cipelni. A mellettem lévő padon két fiú csókolózott, teljesen elmerülve egymásban, kizárva a külvilágot. Fintorogva a másik oldalra fordultam, ott egy göndör hajú fiú ült, piros kockás sállal a nyakában, a térdére vázlatfüzet volt fektetve, és elmélyülten rajzolgatott magában.  Mosolyogtam rajta, majd újból elindultam, céltalanul kóborolva. Mindenféle mellékutcákon vezetett keresztül utam, igyekeztem az útirányt fejembe vésni, bár így is az volt az érzésem, hogy legalább kétszer eltévedek én meg hazafelé. Kis szórakozóhely toppant elém. Közelebb léptem az ablakhoz, és csendesen csodálkoztam magamban. Világosabb volt, mint a többi ilyen hely, a kockás asztalok közepén fehér virágcsokrok sorakoztak, a fehérre festett lécekből épített színpadon pedig egy fiú ült, gitárral a kezében.

Benyitottam, mert megkapott a hely hangulata, és leültem az egyetlen szabad asztalhoz. Szálldosósra szárított hajú, kedves mosolyú pincérlány lépett mellém, érdeklődve, mit kérek. Citromos jegesteát rendeltem, jégkockával. Míg az italomra vártam, hallgattam a fiú éneklését, doboltam ujjaimmal az asztal lapján.

Egyszer csak rövid, barna hajú lány lépett hozzám.

- Szia- mondta, és hangja kellemes volt, fülbemászó- Leülhetek? Ez az egyetlen szabad hely.

Zavartan lépett egyik lábáról a másikra, és lesimítgatta kék blúzát.

- Persze- mosolyogtam rá kedvesen, mire ő kihúzta a másik széket és leült. Hátrarázta barna tincseit.

- Honnan jöttél?- kérdezte- Mármint, ne nézz tolakodónak, csak érezni azon, hogy beszélsz, meg… Szóval, érted.

- Magyarországról- válaszoltam, neki pedig tágra nyíltak szemei a lelkesedéstől.

- Tényleg? Mesélj róla!

- Nincs ott semmi érdekes –vontam vállat- Duna, parlament, és kábé ennyi.

Csalódottnak tűnt.

- És hogyan kerültél onnan ide?

- Ösztöndíjat nyertem a gimibe.

Vigyorogva balra biccentett a fejével.

- Ide?

Bólintottam.

- A végén még osztálytársak leszünk.

- Melyik osztályba jársz? –érdeklődtem kedvesen, szerettem volna, ha ezt a rendes lányt is osztálytársamnak tudhatom.

- 11. a. –fintorgott. Elmosolyodtam.

- Akkor úgy néz ki, ezentúl együtt koptatjuk a padot.

- Tina vagyok-, nyújtotta felém szépen manikűrözött kezét- Tina Binders.

- Fiorella- mondtam neki direkt lassan, tagoltam, hogy megértse- Fodor Fiorella.

- Szép neved van- mosolygott rám. Ő volt az első, aki külföldi, és így reagált rá.

- Köszönöm.

- Figyelj, most mennem kell- pillantott feszengve egy kövérkés fickóra, aki a színpad sarkából integetett neki.

- Mit akar?- böktem felé.

- Énekelek. –válaszolta, miközben már fel is állt- Hetente háromszor. Hálás vagyok, hogy felengednek oda.

Az utolsó szavakat szinte már kiabálta, ugyanis fürgén szedve lábait igyekezett a férfihoz. Az rácsapott a vállára, a lány pedig magabiztosan felsétált a színpadra. Mindenki elnémult, mikor mikrofonhoz állt, úgy tűnt, szerették, mikor énekel. És mikor belekezdett, teljesen egyetértettem velük. Hangja bársonyos volt, simogató, áthidalta a teret, és az egész levegőt betöltötte. Egy német balladát énekelt, hercegkisasszonyról, és a lovagról, aki nem jött. Könnyek szöktek szemembe, ahogy hallgattam.

Fellépésének végeztével odajött hozzám, mosolyogva. Én még mindig a hatása alatt álltam.

- Hogy tetszett? –kérdezte, félrehajtott fejjel.

- Csodálatos hangod van. – suttogtam ámultan.

- Köszönöm.

- Leszel a barátnőm?- kérdeztem tőle, a kezemet nyújtva.

- Persze- bólintott nevetve.