Mindenki ismeri azt az érzést, mikor úgy érzi, a gyomra ide-oda szánkázik a torkában, és legszívesebben futna vissza Magyarországra, anyuka szerető karjai közé, aki ettől megvédi. Igen, első nap az új iskolában, körülötted csupa kíváncsi, új arc, te pedig azt kívánod, bár nyílna meg alattad a föld, csak nyelne már végre el…

Tapadós farmernadrágban voltam, ami azt a hatást keltette, mintha bőröm is farmerből lenne; alacsony termetem fekete, magassarkú lakktopánkával egyensúlyoztam. Vállamon műbőr táska, hajamat szél tépázta. Gonosz egy időjárás uralkodott, a szél sikítozva száguldott a  város házai között, bekukkantva egy-egy sikátorba, felkapva az iskola előtti téren hagyott cukros papírokat. Nagy levegőt vettem, és elindultam végre.

Tina elmagyarázta, hova és merre kell mennem, szóval majdnem elsőre oda is találtam újdonsült osztályomhoz. Csak egyszer tévedtem el.

Mire beértem, már majdnem minden hely foglalt volt. Kíváncsi, kerek és hosszúkás arcok fordultak felém: egy fiú, hullámos tincsekkel; egy lány, rózsaszín hajjal meg piercinggel, és Tina, aki mosolygós arccal integetett egy padból.

- Szia, Fiorella!- kiabálta, és az ő szájából tényleg dallamosnak hallatszott a nevem. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, cipőm sarka minden egyes lépésemnél kopogott az osztályterem padlójának kövezetén.

- Már azt hittem, eltévedtél- nevetett rám a lány, beletúrva erős szálú, barna hajába, ami érintése után szinte azon nyomban visszaugrott eredeti formájára. A mögöttünk lévő fiú fojtottan felnevetett, képtelennek tartván ezt a feltételezést, hogy bárki is eltévedhetne az ő városában, az ő iskolájában.

Hátrafordultam, hogy most aztán mondok neki valami nagyon bántót, de torkomra forrtak a gondosan átgondolt szavak. Hatalmas, meleg, barna tekintettel néztem farkasszemet, hullámos, barna tincsek fogták közre a kajánul vigyorgó arcot.

- Öhhm. –motyogtam zavartan, és biztos voltam benne, hogy két piros folt is kigyúlt orcámon. Inkább a táskámba kotorásztam füzet, tollak, meg ilyesmik után, ami esetleg kellhet. Tina halkan kuncogott mellettem. Bokán rúgtam.

- Bocs, bocs- szabadkozott, és nevetett tovább.

A csengő, éles, rikoltó hangja kegyetlenül szelte át a levegőt, többen fintorogtak a fülüket ért hanghullámtól. A terembe belépő tanár nem hagyott időt arra, hogy újra felvegyék a beszélgetés fonalát, mappáját hónalja alá szorítva, mosolyogva köszönt.

- Napsütéses jó reggelt!

- Jó reggelt kívánok-, zúgta az osztály egyszerre.

- Rendben van- csapta össze hosszú ujjú kezeit a férfi- Nos, üdvözlök mindenkit, reméljük, a mostani, utolsó tanévünk is ugyanolyan jó hangulatban fog telni, mint az eddigiek, és nem fogja rengeteg veszekedés tarkítani.

Ennél a mondatnál szúrósan a rózsaszín hajú lányra nézett. Az lesütötte erősen körbehúzott szemeit, és mélyen belepirult a hallottakba. Kíváncsi voltam, mire célzott a tanerő, de nem mertem Tinától megkérdezni. A férfi rám függesztette indigókék szemeit, közelebb lépett hozzám, kezet nyújtott.

- Johann Böll – rázta meg kézfejemet- de neked csak Herr Böll.

Elengedett, és az osztályhoz fordult. Sötét hajának egy tincse előrekúszott a homlokába, türelmetlen mozdulattal kényszerítette vissza a helyére.

- Ő itt Fiorella, Magyarországról. Kezeljétek őt normális osztálytársként, és segítsetek neki beilleszkedni. Úgy látom, Binders kisasszony máris a szárnyai alá vette. Helyes.

Rámosolygott a barna hajú lányra, majd visszasétált az íróasztalához és leült a plüssborítású székre. Nekikezdett a szokásos év elejei prédikációnak. Tanmenet, programok, házirend, ilyesmik. Feszülten figyeltem, és jegyzeteltem, amíg az órarendet diktálta, de utána ledobtam a tollam, és Tinához fordultam.

- Mire célzott az előbb azzal a veszekedéses dumával? –kérdeztem tőle suttogva. A lány nagyot sóhajtott, egyik lábát keresztbe vetette a másikon, majd fojtott hangon mesélni kezdett.

- Látod ott azt a rózsaszín hajú lányt? Na, ő Ana. Tavaly lépten-nyomon összeveszett mindenkivel, aki csak hozzászólt a fiúhoz, aki tetszett neki. Elég messzire ment. Az egyik lánynak mézet öntött a fejére, szerencsétlen két napig mosta a haját, mire az összes mocsok kijött belőle. Egy másiknak pedig tőből levágta a copfját, azóta se ér még a nyakáig sem a haja. Szóval durva volt. Aztán Böll elkapta, egész délután a tanáriban beszélgettek. Utána a csaj nagyon megváltozott, igyekezett mindenkihez kedves lenni, bár látszott rajta, hogy nehezére esik, és már nem ugrott folyton, ha valaki más is hozzászólt a fiúhoz. Ha engem kérdezel, szerintem még akkor is szívesen letámadott volna mindenkit, de ez csak a szemén látszott. Ennyi a nagy történet- vont vállat.

Kézfejemre támaszkodtam, néztem az előttünk ülő Anát. Unatkozott, fekete körmű kezével dobolt a padon. Kívülről, legalábbis első ránézésre, nem látszott ennyire gyűlölködőnek.

Azon gondolkodtam, mi vehet rá embereket arra, hogy idáig eljussanak? Ez nem lehet a szerelem. Ez már túlment annak a határán. Őrült rajongás, ami az embereket ilyen dolgokra készteti, őrült imádat, folytonos harc a fiúért, örökös, fájó, véres küzdelem. Körmöd szakadtáig, fogaid töréséig harcolsz, vér csordul ki a szádból, lábaid alig bírják testedet, de az a tekintet megdelejez, és őérte folytatod, folytatod, nem adhatod fel...

Megborzongtam. Tényleg ennyire undorítónak találnám, amit ez a lány elkövetett? Vajon melyik lehet az a fiú, akiért ezt érdemes volt megtennie? Megböktem Tinát.

- És melyik volt a fiú?

Mosolyra húzta szép vonalú száját.

- Az, akit előbb megbámultál.