Arcomon morcos fintorral léptem ki újdonsült iskolám ajtaján, kisöpörtem arcomból pergetett méz színű tincseimet, amit a szél ide-oda rángatott, majd serényen kopogva a köveken elindultam a buszmegálló irányába. Diákok hadaró, csipogó hangja kúszott fülembe, ahogy kabátomat magamon fázósan összehúzva átjutottam az iskola előtt elterülő kövezett téren. Emlékezetemre és Tina útmutatásaira hagyatkozva fordultam be egyik kanyar után a másikon, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor megláttam végre a buszmegállót, és az előtte ácsorgó fiatalok színes csoportját.

Beálltam, gazdagítani a várakozók létszámát, és kíváncsian körbenéztem. A tábla közelében fiúcsapat beszélgetett, egyikük homlokát az oszlopnak simítva szuszogott. Nehezen sikerült elfojtanom a látványa általa kiváltott nevetési ingeremet. Mintha csak megérezte volna, a srác felpillantott, tekintetét egyenesen az enyémbe szegezve. Belém hasított a felismerés: a mögöttem lévő padban ül. Lesütöttem a szememet, és inkább a földet néztem, de a füleimet nem csukhattam be. És őszintén be kell vallanom, nem is akartam. Újabb bár talp csattogott oda a társasághoz.

- Tom! – hallottam innen is- onnan is, és felsandítva láttam, ahogy egy sötétszőke, majdhogynem világosbarna hajú fiú odamegy hozzájuk, kezet fog velük.

- Csá.

- Hogyhogy ilyen korán?

A fiú zsebében kotorászott, majd előhúzott egy hosszú szálakkal tömött, lapos cigarettás dobozt, meg egy öngyújtót. A láng megvilágította a fonott karkötőjére erősített gitárpengetőt.

- Elmaradt az utolsó előadásom, mert a prof beteg lett.

Kellemes, karmos mély hangja volt, olyan, ami kellemesen borzolja az idegeidet, ha meghallod. Fejével az oszlopnak támaszkodó fiú felé bökött.

- Hát ez meg?

A többiek a vállukat vonogatták. A Tom nevű egy darabig eltűnődve bámulta a hullámos tincsekkel borított kobakot, de aztán ő is megrántotta a vállát, lepöccintette cigije végéről a hamut, és felém fordult. Elég volt egy pillanat, mielőtt elkaptam volna a fejem, hogy megszemlélhessem az arcát. Kis híja volt, hogy fel ne sikítsak: ezeket tenyésztik?! Az arca teljesen olyan volt, mint a suliban folyamatosan mögöttem gubbasztó srácnak.

- Ő kicsoda? – hallatszott a hangja, én pedig tudtam, hogy engem néz, ezért a földet rugdostam. Apró kavicsok feküdtek topánkám előtt, a lökésekre mind másfelé spriccelek szét.

- Ja, ő az új osztálytársunk. Ösztöndíjas.

- Vagy úgy- mormolta a nyurga alak, majd sarkával elmorzsolta parázsló cigarettáját. Hatalmas csatazajjal befutott a busz. Fintorogva néztem a spray-vel alkotott mintákat az oldalán, az elejéről pattogzó festéket.

Hátrébb húzódtam, meg akartam várni, míg a tömeg feljut a járműre. De a copfos szőke előremutatott, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.

- Csak ön után, hölgyem- kijelentését kacifántos meghajlással egészítette ki, én pedig nem álltam meg, hogy ne jutalmazzam egy széles mosollyal a gesztusát. Rám kacsintott, mielőtt felkapaszkodtam a buszra, a fürtös hajú srác pedig csípőre tett kézzel rázta mögötte a fejét.

- Tom, neked a maradék eszed is elköltözött Puerto Ricoba.

Először hallottam a hangját, hasonlatosat Tom parázs hangjához. Az össze porcikám beleremegett.

- Tesó, ne legyél már ilyen savanyú! – pirított rá a szőke. Aha, szóval testvérek.

A másik védekezőn felemelte két tenyerét.

- Bocs, hogy nem ugrok rá minden utamba kerülő lányra.

Tom gonoszul felnevetett.

- Ahhoz előbb félre kéne löknöd engem az útból.

A barna srác felsóhajtott. Velem szemben ültek le a buszon, Tom egyik sarkát lazán a térdére helyezte, ujjaival combján dobolt. Én bedugtam fülembe az mp3 lejátszó fülhallgatóját, és a zenére figyelve a melléfolyt körömlakkot kapirgáltam az ujjaimról.

Belezúdítottam a tésztát a forró vízben, majd megkavartam a fakanállal. Halkan dudorásztam magamban, amíg a különféle zöldségeket aprítottam a salátához. Utáltam egy személyre főzni. Gondoltam rá, hogy átviszem a maradékot a szomszédba, mert láttam oda bemenni a testvérpárt, de aztán átvetettem az ötletet. Tanultam a töpörödött öregasszony esetéből: a szomszédokat nem támadjuk le csak úgy. Megvárjuk, amíg ők kezdeményeznek. Beletaszigáltam a friss, kockára vágott paradicsomokat a zamatos salátalevele közé, és indultam arrébb, pár csepp ecetért meg olívaolajért. Kiöntöttem az aranyló folyadékot a kanálba, majd a salátára borítottam. Kint méltatlankodó, de nevetésbe fulladó kiáltás harsant:

- Tim!

Vidám válasz. Az üveggel a kezemben az ablakhoz somfordáltam, és kíváncsian kilestem rajta. A szomszéd kertben a hullámos hajú fiú szaladgált a suliból megismert rózsaszín tincsű lány mögött, kacarászva, mindketten meg-megbotlottak a fűben. A lány orra bukott, amin csak még hangosabban nevetett, a fiú pedig felé könyökölt, és kisimított arcából egy tincset. Kérdezett valamit, és a válasz valószínűleg tetszett neki, mert lehajtotta fejét, és gyengéden szájon csókolta a lányt.

Elfordultam az ablaktól, és dühödten kezdtem püfölni az előre megsütött csirkemellet.

Este az ágyamat takaró a rózsaszín paplanon heverésztem, lábamat lóbálva, és a ceruzámat rágcsáltam. Néha letöröltem az elém fektetett füzet lapjairól a nyálcseppeket. Első nap nem szokás leckét kapni, de Herr Böll közölte velünk, hogy két héten belül le kell adnunk egy esszét. Valamilyen kihalófélben lévő állatról. Nem igazán díjaztam, hogy újdonsült osztályfőnököm a biológiatanárom is egyben. A szomszéd házból veszekedés hangjai szűrődtek ki, amit nyitott ablakom révén tökéletesen hallottam. Ezeket lelőni sem lehet- gondoltam magamban, és a hátamra fordultam.

- DE NEM JÖN VISSZA! – hallottam az egyik fiú hangját.

- Nem tudhatod! Soha senki nincs biztonságban! Hát nem emlékszel? Hát semmire nem emlékszel?

Zokogó női hang válaszolt neki. Nem bírtam ki, újra az ablaknál találtam magam. Megrökönyödésemre a vitatkozó páros éppen a szemközti falon lévő ablaknyílásban tűnt fel, egy kék falú helyiségben.  Egy hosszú, szőke hajú nő meg a Tom nevű kiabáltak egymással. Biztos az anyja- futott át az agyamon.

- Paranoiás vagy! Neked pszichológiai kezelésre lenne szükséged!- vágta a nő fejéhez a szőke srác, aki ettől összerándult, majd alsó-, és felsőajkát szorosan egymáshoz préselte.

- Ez lenne tehát a hálád? Én mindent megtettem értetek, és most is megteszek! Akkora baj az, ha aggódom értetek? Hiszen ti vagytok mindenem, és ezt te is nagyon jól tudod! Mi rossz van abban, ha féltelek titeket tőle? Nem ismerek rád, fiam! Úgy látom, ez a kis fruska a maradék józan eszedet is elvette. Egyre jobban hasonlítasz rá!

A fiú ökölbe szorította kezeit, látszott rajta, hogy ez hatalmas sértésként éri. Szó nélkül az ajtóra mutatott, a nő pedig villámló szemmel kisétált a szobából. Úgy tűnt, vége a családi jelenetnek.

Egy darabig még bámultam magam elé, a nyitott ablakban állva, hagyva, hogy a szél belekapaszkodjon tincseimbe, hálóingem ujjába, de aztán visszatértem az ágyamhoz. A füzetet és a ceruzát visszapakoltam az íróasztalomra, majd vetettem még egy utolsó pillantást a szomszéd házra, mielőtt aludni mentem volna.

Mi a titkotok? Mit rejtegettek?