Délután újfent a kertben tettem-vettem, de most nem a Bolkrafték felőli oldalon, ugyanis nem kívántam megint a furcsán-meleg-szemű fiúk egyikével összefutni. A ház másik oldalán rózsabokrok támasztották a kerítést, sajnos a legtöbb virág szirmának oldala megbarnult, több le is esett. Más ötletem nem lévén, elkezdtem nyesegetni a bokorról az öreg, beteg rózsákat. Magamban dúdoltam, és sokáig fel sem tűnt, hogy a mögöttem lakó öreg néni kijött a házból, és csendben figyelte ténykedésemet.

- Ez nem segít rajta sokat, kedves kisasszonykám. - hallottam nyikorgó hangját, mire felpillantottam. A néni ősz haját laza kontyba csavarta, házi papucs, bő szoknya, vállra terített kendő adta meg az összhatást.

- Ezt meg hogy tetszik érteni?- néztem rá kérdően felvont szemöldökkel, kezemben a rozsdás nyesőollóval elég komikus látványt nyújthattam, de úgy tűnt, vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli. Közelebb jött hozzám, és a rózsák töveire mutogatott.

- Látja, kedveském, itt megtelepedtek a tetvek, és nem tudja őket legyőzni, kisasszonykám, hiába vágja le, ami öreg, kedveském, az nem használ. Jöjjön, kisasszonykám, majd én megmutatom, mi kell magának. Jöjjön csak, nem harapok.

Rám mosolygott, közszemlére téve hiányos fogsorát. Bizonytalanul visszamosolyogtam, mire ő elkezdett vissza, a háza felé botorkálni. Szép ház volt, pontosan olyasmi, mint amiben az ilyen nagymamám-korú nénikék szoktak lakni, gondozott kerttel, kavicsos ösvénnyel, ami a rózsabokrok között kígyózott.

Benyitottunk a házba, ahol rögtön megcsapott a levendula és a macskakaja illatának különös keveréke. Fintorognom kellett, bár, kis idő multával ez is kellemessé vált.

- Jöjjön, jöjjön csak- integetett nekem, és bement a konyhába. Óvatos léptekkel követtem. A néni nekem háttal állt, és a bögrék között kotorászott. Megborzongtam az egymáshoz koccanó kerámiák hangjától.

- Igyon csak egy kis teát, tessék csak… - motyogta magában, és teát töltött az eddig a tűzhelyen álló kancsóból. Az aranyszínű ital még gőzölgött.

- Szereti a teát? –próbáltam beszélgetést kezdeményezni, ahogy kezembe nyomta a folyadékot.

- Nem, kedveském, ezt direkt neked főztem- mosolygott rám. Három foga hiányzott.

- Nekem? –csodálkoztam rá. Honnan tudta…? Frau Scharm mindenttudóan mosolygott az előttem álló széken.

- Többet tudok, mint hinnéd, kedves kisasszonykám- suttogta a néni rekedten. Újfent megborzongtam.

- Valóban? –kérdeztem vissza félve.

- Úgy ám – bólogatott hatalmasra tágult, sötét pupillákkal. Ijedten letettem a bögrémet, visszhangosat koppant az asztallapon. A néni megragadta kezemet, ráncos, pergamenszerűvé száradt bőre kellemetlenül érte fehér bőrömet.

- Jól figyeljen rám, kedveském, még hasznos lehet, amit hallani fog.

Megszeppenten bólintottam, ő pedig kísértetiesen mosolyogva folytatta.

- A szerelem gyilkosság. Sőt, majd rájössz, hogy a gyilkosság is szerelem. Figyelj, lányom, figyelj jól a jelekre, hogy elkerülhesd. Bár, jobb, ha még most az eszedbe vésed, hogy az elkerülhetetlen tényleg elkerülhetetlen. Vigyázz jól, ki söpri le a szívedről a rózsaszirmokat, amik az ajtaját takarják, vigyázz jól, kinek osztod el, amid van. A halál köpenye pedig már itt susog feletted. Érzem. Vigyázz magadra, kicsi lány.

Az utolsó szavakat már rekedten, suttogva közölte. Kikerekedő szemekkel néztem rá. Pupillája szinte teljesen elnyelte íriszét, amitől szeme teljesen feketének látszott, tompán elnyelve a fényeket.

Felemelte a mutatóujját.

- Tudod ám a másikról is. Veszélyes. Nagyon veszélyes.

Rökönyödötten néztem farkasszemet az elsötétült szempárral, amaz elégedetten bólogatott.

- El…Elnézést. –nyögtem ki nagy nehezen- Mennem kell.

- Hát persze.

Levegőért kapkodva futottam a saját ajtómig. De mitől féltem? A furcsa öregasszony esetleges igazától?