Felhúzott térdeimet átkarolva kuporogtam a kanapén, előre hátra ringatóztam, zokogtam és remegtem, fülemben anyám altatódala szólt, én pedig a pokol fenekére kívántam az összes pasit, de legfőképpen ezt az egyet, a zöld szemeivel, a szőke, gubancos hajzatával…

Suli. Az egész hely csak arra jó, hogy még több emberrel találkozz, és még több ember előtt kelljen titkolnod a fájdalmad, és még annál is több emberre kelljen boldogan mosolyognod, mintha nem történt volna semmi. Ülsz a padban, illedelmesen keresztbe tett lábakkal, hiába utálod a nejlonharisnya érintését, ahogy összesimul combjaid felett, néha, unaloműzés végett szoknyádat is lesimítgatod, vagy fiktív szöszöket csipegetsz le róla… Képmutatás.

Németóránk volt. Tanárurunknak valószínűleg a legtágabb pórusai és legguvadtabb kék szemei voltak a világon, és előszeretettel hívta fel osztálytársaimat nyelvhelyességi hibáimra. Utáltam. A tegnapi események miatti hangulatomra még rátett egy lapáttal, hogy Tina arca se nyugtathatott le, hiszen megint tehetségét csillogtatta valahol, Tim pedig unalmában apró papírgalacsinokkal dobált hátulról.

- Hagyd abba! –sziszegtem neki hátra. A tanár úr persze kiszúrta.

- Fiorella kisasszonynak is van hozzáfűznivalója a témához?

- Nincs, uram- válaszoltam illedelmesen. Cicegve rázta a fejét.

- Pedig nem ártana, az elmúlt havi jegyeit nézve…

Lehorgasztottam a fejemet, és próbáltam hangsúlyosan bűnbánó képet vágni, csak ne lássa rajtam, mennyire szívesen elrohannék innen, kit érdekelnek a jegyeim, mikor annyi más történik… Az élet elrohan mellettem, és míg eddig attól féltem, hogy nem bírok lépést tartani vele, most azt kívántam, bár lelassítanánk egy kissé. Hadd vegyek egy korty levegőt, mielőtt a felnőttkor véreres szemébe kell néznem.

- Tudja mit, kisasszony, jöjjön csak ki, hátha sikerül egy kis fényt vinnünk a témába.

Sóhajtva tápászkodtam fel, menet közben lesimítva fekete- szürke harangszoknyámat.

Újfent szerepet játszottam, ahogy kint álltam a tábla előtt. A kissé tudatlan, érdektelen lány bőrébe bújtam.

- Tessék, olvassa ezt fel- nyújtott felém a tanerő egy piros kötéses könyvet. Összeszorult gyomorral vettem el tőle- mindig is lámpalázas voltam.

- Szilaj gyönyörnek vége is szilaj- olvastam rekedtes hangon. – Lázban pusztul el, mint láz s a lőpor, mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is csömörletes, mihelyt túlontúl édes, s ennen ízébe pusztul el az étvágy. Lassan szeress, és szeretni fogsz sokáig.

- Pontosan. –bólintott a férfi. – Van sejtése, kitől származik az idézet.

- Shakespeare. Rómeó és Júlia, gondolom.

- Jól gondolod. Mit gondolsz, mi a legfontosabb gondolata ennek a részletnek?

- Lassan szeress, és szeretni fogsz sokáig. – suttogtam, elkaptam Tim pillantását, és fogva tartottam.

- Rendben van- zökkentett ki a tanerő néma társalgásunkból-, Mehetsz a helyedre. Nos, mit is akart ezzel Shakespeare velünk közölni, az…

Egyedül baktattam hazafelé valamelyik utcán, nem emlékeztem, melyiken, csak mentem kitartóan előre, cipőm orrával a faleveleket rugdosva. 

Végül égis a saját utcámban kötöttem ki, ám lábaim földbe gyökereztek lakhelyem előtt. A kerítésen Ana ücsörgött meghitten, lábát lóbálva. Rózsaszín haja copfba volt fogva, szemeit azonban továbbra is vastag fekete keret díszítette.

- Helló- köszönt rám, és nagyot szippantott a kezében tartott cigarettából.

- Tim zongoraórán van- vetettem oda.

- Még emlékszem a beosztására- közölte hasonló hangnemben.

- Akkor miért vagy itt? – csodálkoztam.

- Beszélnünk kell.