Békésen szuszogott mellettem a függönyön átszüremlő reggeli fényben. Kint ébredezett a város, kocsik zúgása, ajtók csapódása, gyerekek zsivaja hallatszott, gyönyörű késő őszi hétvégének néztünk elébe.
Néztem a mellettem alvó fiút, ujjaim közé fűztem egy hullámos hajtincsét, játszadoztam vele, visszasimítottam frizurájába, szomorúan elmosolyodtam. El akartam mondani neki, mi történt, el akartam mesélni neki mindent, Danit a kezdetektől, azt is, hogy mi történt pár nappal ezelőtt… De egyszerűen képtelen voltam rá, bármennyire ki is kívánkozott belőlem a titok. Ahányszor szólásra nyitottam a számat, valami mindig megakadályozta, hogy kimondjam – nem akartam fájdalmat okozni neki, nem akartam ugyanazt a hibát még egyszer elkövetni, a saját csapdámba esni.
Fészkelődésem hangjaira felpattantak szemei, álmosan pislogott rám.
- Jó reggelt, gyönyörűm – suttogta mosolyogva -, jobban vagy már?
Összeszorított ajkakkal bólintottam.
- Ez nem volt túl meggyőző – reagált.
- Tudom – sóhajtottam -, sajnálom.
Felült, magához húzott, boldogan fészkeltem el magamat széles vállain.
- Mégis mit? – kérdezte, hajamat simogatva.
Hogy mit? Azt, hogy lefeküdtem a volt barátommal, de nem tudom, nem merem elmondani neked, mert gyenge vagyok és gyáva, és irtózva rettegek attól, hogy utána már nem kellenék, elveszítelek.
- Hogy ennyire… gyámoltalan vagyok – válaszoltam végül.
Szomorkás, tág szemekkel nézett rám.
- Nem, kicsim, erősebb vagy, mint amilyennek hiszed magad.
Két tenyere közé fogta arcom, végigsimított szemöldököm ívén, járomcsontomon.
- Tényleg? –hitetlenkedtem tovább.
- Persze – nevetett fel édesen -, nem véletlenül szerettem pont beléd.
Csak néztem puha fürtjeit, ahogy körülölelik arcát; szemeit, amik hihetetlen melegséget sugároztak rám; figyeltem finom vonalú, halvány borosta lepte állát, és belesajdult szívem a hirtelen rám törő szeretetbe.
Ettől újfent bűntudatom támadt, szám sarka sírásra készen lefelé görbült.
- Fiorella… Hallod? Mi van veled? … Ha nem mondod el, nem tudok segíteni…
- Semmi baj – jelentettem ki hamis, elszánt mosollyal, majd szemébe sem nézve, ráhajoltam a szájára.
Meglepett a vadság, amivel csókom viszonozta, fogaink összekoccantak, alsó ajkamból kiserkent a vér. Szája a nyakamra tapadt, szívta, harapta, csókolta bőröm, én pedig imádtam minden egyes mozdulatát. Hanyatt döntött az ágyon, fejem a párnába süppedt, meleg, száraz tenyere pólóm alá csúszott. Ám ahogy elkezdte lehúzni rólam az említett ruhadarabot, jéghideg veríték lepett el, izmaim görcsbe rándultak, megpróbáltam levetni magamról a fiút.
- Fiorella – nézett rám értetlen csodálkozással. Kézfejembe temetett, égő arccal válaszoltam.
- Sajnálom, Tim, annyira sajnálom…
- Hé – ölelt magához, szavai ritmusára ringatott -, ha várni akarsz, hát várunk.
Éppen válaszra nyitottam a számat, mikor az éjjeliszekrényre hajított telefonja pittyegni kezdett. Ragadozó módjára kapott utána, összeráncolt homlokkal olvasta az üzenetet, majd gondterhelten szólt:
- Most mennem kell. Látlak ma még?
- Persze. Vigyázz magadra.
- Te is, szívem. Szeretlek.
- Én is téged.
Válaszomat már meg sem hallotta, rohamléptekkel szaladt le a lépcsőn, hangosan csapódott utána a bejárati ajtó.

Délután testszínű nejlonharisnyát, sötétszürke harangszoknyát, kötött pulcsit húztam, fekete lakkcsizmában, korallszín szövetkabátban járultam a Tinával megbeszélt találkahelyre.
- Nem tudom, hogy vagy képes ezeket a cipőket hordani – csóválta fejét barátnőm, midőn letelepedtem vele szemben a kávézó kis asztalkájánál. Szerényen mosolyogva vállat vontam. Való igaz, hogy őt sosem láttam magas sarkakon billegni, de soha nem is hiányoltam ezt megjelenéséből. Bordó, puha bőrből varrott apródcipője tökéletesen illett hozzá.
- Na jó – sóhajtott -, térjünk a lényegre. Mi bajod van?
- Ne tagadj – némított el egy mozdulattal, mikor szólni akartam -, mert tudom, hogy valami van. A barátnőd vagyok, könyörgöm, látom rajtad.
- Úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok, én pedig szépen lassan eltűnök alattuk – mondtam halkan, capuccinomat kavargatva. Tina kerekre tágult szemekkel bámult rám.
- Mi bajod van az életeddel, úgy mégis? Szép vagy, fiatal vagy, ösztöndíjas, a barátod szeret, saját házad van, a legjobb barátnőd pedig igenis mindig kiáll melletted… Mi kellene még?
- Nem a körülményeimre panaszkodom, Tina. Csodás lehetőségeim vannak, és ezért sok embernek tartozom köszönettel. Nem, én vagyok a zavaró tényező. Csakis én tehetek pocsék mivoltomról.
Olyan pillantást vetett rám, amitől még az asztalunk felé tartó, pingvinnek öltözött pincérfiú is visszafordult félúton.
- Mesélj el mindent. Mindenről tudni akarok, a legapróbb mocskos részletig is. Ne titkolj el előlem semmit, mert akkor nem tudok segíteni rajtad.
Ma már másodszor hallottam ezt a bölcs mondatot – talán igazuk volt, talán nem. Mindenesetre sóhajtva beleejtettem kiskanalamat az időközben kirüült kávéscsészébe, majd hátradőltem, és mesélni kezdtem.

Az egész úgy kezdődött – és úgy is folytatódott -, mint valami Paulo Coelho regény. Mindennap ugyanamellett a fiú mellett ültem a buszon iskolába menet – én belül, az ablaknál, ő pedig kívül, az ajtótól pontosan két ülésnyire, ott ültünk mindennap. Szerettem lopva, oldalról rápillantani, gyönyörűnek tartottam, legalább annyira, mint a reggel ágyba hozott, nagy bögre, tejszínhabos kávét. Csodálatosan pimasz arcvonásai voltak, az a tipikus rosszfiú-típus, akiért a jókislányok könnyesre sírják virágos párnahuzatukat, mégis, a szeme… Tekintetében a kacér szemtelenség mögött ott bújkált valami megfejthetetlen puhaság és gyengédség. Én pedig egyre jobban meg akartam fejteni.
Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk, és csendben mosolyogtunk, ha találkozott tekintetünk. Aztán, egy esős napon zsebkendőt kért tőlem, hogy felitathassa a vizet elázott tankönyveiről. Nálam nem volt zsebkendő, hajamból még több víz csepegett könyveire, nevettünk saját szerencsétlenségünkön. Attól a perctől kezdve mindennap egyre növekvő izgalommal vártam, hogy találkozzunk reggel, így vészeltem át a nappalokat, és éjszakákat, vártam, hogy feltűnjön a buszajtóban nyurga alakja, kajla vigyora, vártam, hogy hallhassam kamasz-hangját. Azt hiszem, törvényszerű volt, hogy belé szeressek – a kockás ingeibe, a gombos kardigánjaiba, a rajzaiba, a fárasztó poénjaiba.
Sokáig voltunk együtt, amolyan középiskolai álompár – én voltam a focistafeleség, ő pedig a pompomférj. Sokáig működött is a dolog, mindkettőnk beillett trófeának, akit mutogatni lehetett, sőt, elég értelmesek voltunk ahhoz is, hogy ne kelljen szégyenkezni miattunk. Bemutatott a haverjainak, én bemutattam a barátnőimnek, a két baráti kör eggyé olvadt, minden összejövetelnek mi voltunk a középpontja, egy buli sem kezdődött és végződött nélkülünk. De ami kívülről csillogónak tűnik, nem biztos, hogy a felszín alatt is az. Sokáig én sem tudtam róla, éppen ezért még szörnyűbbnek tűnt, mikor felfedeztem – Dani drogfüggő volt. Először ő is kicsiben kezdta, egy-két füves cigi egy bulin, aztán egyre többet, és többet akart.
Segíteni akartam, ordítottam, veszekedtem vele, sírva könyörögtem neki, hogy hagyja abba, vagy legalább kérjen segítséget, mert szüksége van rá… Nem hallgatott rám, nem hagyta, hogy bármit is tegyek. Mikor megfenyegettem, hogy szólok róla az anyjának, felpofozott. Tágra nyílt szemmel néztem rá, nem volt erős pofon, de csípett, égetett, és sokáig éreztem még az arcomon akkor is, mikor már rég eltűnt nyoma. Megfordultam, és otthagytam, első utam az anyjához vezetett. Nem is láttam őt azóta, egészen két héttel ezelőttig.

- Tegnapelőtt pedig egyszerűen csak megjelent az ajtómban, és letepert – fejeztem be a történetet három kávéval és két süteménnyel később. Tina csendben méregetett.
- Letepert? Úgy érted, hogy…
Bólintottam.
- Kicsinálom – suttogta Tina indulatosan. Olyan volt, mint a macska, ha kutyát lát, egészen nagyra felfújta magát, haja felborzolódott.
- Nem tehetsz semmit – ráztam a fejemet.
- Még hogy nem tehetek semmit! Elküldöm a fenébe, aztán majd jól nem tehet semmit – mérgelődött tovább barátnőm. – Drogozik még?
- Nem tudom – vontam vállat -, nem hiszem. Ahogy az anyját ismerem, azóta mindennap átkutatja a zsebeit, a táskáját, és még vérmintát is vesz tőle.
- Akkor még inkább seggfej. Mit csináljunk vele?
- Semmit. Majd elrendeződnek a dolgok maguktól.
Tina hitetlenkedve, fejcsóválva nézett rám.