Lilia

Mindent elmeséltem Lennardnak, mint jó barátom, mindent megértett. Tanácsot mondjuk nem tudott adni, mit csináljak őrület ellen. Emberek vagyunk, érzésekkel. Nem muszáj őket folyton palástolni. Persze, ezt is én mondom, aki még annyit se bírt neki mondani, hogy ő is hiányozni fog… Pancser vagyok. Egy lúzer. Egy köcsög, egy bunkó, egy paraszt, szánalom a köbön… Mielőtt nyakig merülnék az önsajnálatba, leszögezem, hogy mások is így gondolják.

Holnap hazajön. Itt lesz. Persze nem jelenti azt, hogy akar is majd velem találkozni…

Éjszaka van, csillagok hunyorognak le a füstporos égről. Egyedül vagyok megint, magányosan. Pedig, mikor elmeséltem neki, Lennard próbált feloldani, elvitt pizzázni, elvitt parkokba, moziba, színházba, de mindig muszáj volt  arra gondolnom, milyen lenne, ha vele ülnék itt, ha tudnám fogni közben a kezét… Láttam az arcát magam előtt, még mindig, sminkkel, smink nélkül, bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam pár óránál hosszabb ideig kitörölni a fejemből.

Éjjel van, én beburkolózva a selyempaplanba, bámulok kifelé az ablakon, mert a függönyöket persze elfelejtettem elhúzni. Láthatatlan könnycseppek peregnek az arcomon. Láthatatlanok, ergó, nem peregnek. Aki nem értené. Csak kedvem lenne sírni. De nem szokásom, most se fogok.  Ez az a tipikus, nem akarom, hogy gyengének higgyen effektus.  Én nem vagyok gyenge, és bár tudom, hogy nem hinne annak, mégis, nem engedélyezem magamnak, hogy kimutassam, mit érzek, mit akarok… Majd… eljön annak is az ideje…

Összerezzenek a mobilom éles, követelőző hangjára. Szám letiltva. Felvont szemöldökkel veszem fel.

- Halló.

- Szia- leheli bele egy fiúhang, felível ez a szia, ott marad a vége a levegőben, és én már tudom, már érzem, hogy ő az, és lüktet a vér az ereimben, dobog a szívem, remegne a lábam, ha állnék, örülök, hogy hallhatom a hangját.

- Mikor jössz? – ez az első kérdésem, izgatott a hangom, rekedtes, látni akarom, még…még…

- Na, lassan a testtel- nevet aranyosan, ahogy szokott, persze, erre én is önkéntelenül elmosolyodom, nem tehetek róla, szeretem, ha nevet.

- Háromkor jövök a reptérre, rajtad áll, kijössz-e, vagy se.

Elfintorodom. Félek a reptereken.

- Nem jönnél inkább át egy kései ebédre? Mondjuk mirelit pizzára?

- Mirelit pizza- nevet- csábító. Vagy nem is a pizza…

- Ja, én is így gondoltam… Akkor három után majd várhatlak.

- Aha, kábé-

- Jól van…

- Hát akkor…

- Bill?

- Mondd.

Időközben meggondoltam magam. Mégse.

- Áh, inkább majd személyesen.

- Oké. Hát… szia.

- Szia.

Szerintem sejti, mit akartam neki mondani, nem érdekel, örülök, örülök, nagyon örülök. Ugrándoznék legszívesebben örömömben. De csak ülök az ágyon, hülye vigyorral a fejemen, és magamban újra meg újra elismétlem a mondatait. Végre el tudok aludni.

A reggelt jókedvűen, dudolászva töltöm el, jókedvűen állok be a zuhanyrózsa alá, csorgatom magamra a vizet, imádom a camay tusfürdőm illatát. Ma a világoskékre esik a választásom, ugyanis egész készletem van belőlük, különböző színű dobozokkal, illatokkal. Kell, hogy olyan illatom legyen, mint a hangulatom.

Felöltöm vérpiros köntösöm, és bekapcsolom a zenelejátszót. Az oroszlánkirály első akkordjai csendülnek fel. Én is dúdolok vele.

„ Életünk egy lassú tánc…”

Kár, hogy nincs hangom. Kicsattogok a konyhába, a fűtés fel van tekerve, nem fázik a meztelen talpam. Narancslevet töltök ki, lassan, gondolkodva kortyolom el. Mirelit pizza? Csak poén volt. Akkor mi mást?

Felvillan a fejem felett a villanykörte. Anyunak volt valami édes-savanyú csirke receptje, előkeresem, lefuttatom ujjaimat a hozzávalókon. Oké, van itthon minden. Utálok főzni, de most megéri. Serpenyőkben pirul a hús, a hagyma, konzervnyitóval küzdök, forr a mártás a tűzhelyen, már 1 óra felé jár az idő. Bedugom a kaját valamelyik részébe a hatalmas konyhaszekrénynek, ráér hűlni, én addig elmegyek sétálni.

Magamra kapom a tegnapi gönceim, szakadt farmer, ejtett vállú, feszülős, fekete felső, veszem a kabátom, és kilépek a hideg szélbe.

Jeges szél mar bele az arcbőrömbe, pár pillanaton belül kipirosítva azt. Nem is lenne élvezet itt kint sétálni, ha nem lenne a közelben egy pici völgy, egy patakkal, ahova nem jutnak be a csontfagyasztóan hideg szelek, és melegebb van, mint a város többi helyén. A tóban kacsák szoktak úszkálni, most nem látok egyet sem. Letelepedek egy kidőlt fatörzsre, nem fázom, a ránőtt moha kellemesen puha és meleg. Jól érzem magamat itt, a rejtett kis zugomban, ahol mások nem találnak rám. Egyszer majd megmutatom neki is…

Kézfejemre támasztom a fejem, és csak meredek, meredek a semmibe. Szép ez a hely, olyan lágyak a kontúrjai a távolban a hegyeknek, szépen összemosódnak az egérszürke, bolyhos felhők. Kiszúrok magamnak egy lilás pontot az égen, és nézem, nézem azt a pontot, elgondolkodom rajta, milyen lenne, ha az nőne, nőne, ez szemmé fejlődne ki, egy nagy, lila szemmé, ami egy ezüstszőke hajú lányhoz tartozik---

Nem tudom, mióta ülök itt, de azon kapom magam, hogy teljesen átfagytam. Próbálok felállni, csillagszórózik a szemem a fájdalomtól, ahogy elgémberedett, fagyos tagjaimat mozgásra ösztökélem. Még jó, hogy nincs messze a hely, így viszonylag hamar hazaérek.

Ahogy belépek a lakásba, rögtön megérzem, hogy nem vagyok egyedül. Nem csak az előszobában lévő sportcipőből gondolom ezt, egyszerűen érzem, hogy van valami a levegőben, valami más…

- Haló, hol bujkálsz? – kiáltok, miközben a cipőm rúgom le.

- Nappali- hallom a hangját, amitől feláll a karomon az összes szőke kis pihe.

- Bocs, hogy nem jöttem időben… Csak elmentem sétálni, és leültem, és elkezdtem gondolkodni, és… aztán ott ragadtam… ugye… nem baj, hogy nem tudtam átöltözni?

- Nekem nem… de kérhetek valamit?

- ?

- Engedd ki a hajad…

Megállok menet közben, és elmosolyodom a szavain. Kiszedem a végéről a hajgumit, megrázom a fejem, aranyló parázsként fröcskölnek szét a kígyózó tincsek. Puha lépteimet elnyeli a hosszú szőrű, bolyhos szőnyeg. Megállok az ajtóban, és nekitámaszkodom a keretnek. Ő az ablaknál áll, nekem háttal, a bejövő fény tökéletes kontúrt ad neki, még teljesebbé varázsolva megjelenését. Nem bírom tovább, oda kell mennem hozzá, ujjbegyemmel végigsimítok a nyakán, megpördül, magához ránt, és szorít, szorít, nem akar elengedni, és én sem akarom, hogy elengedjen. Szorosan simulok hozzá, igen, szeretem, kell az érintés, meg is mondom neki… Mindjárt… Homlokunkat és orrunkat összeérintjük, még mindig egymást szorosan tartva állunk.

- Hiányoztál- suttogja.

- Én meg szeretlek… és nem kicsit, hanem nagyon…

Felcsillan a szeme, biztos az enyém is, azt nem látom és megcsókol. Nem centizte ki, nem filmcsók. Egyszerűen csak… megcsókol. Félve, mintha nem lenne biztos a dolgában, óvatosan puhatolózik, érzem a kis fémgolyót a szájpadlásomon, és én már nem félve, inkább szenvedélyesen adom át magam a csóknak, ha már első, legyen jó. Átfonom a karjaimmal a nyakát, megérintem az arcbőrét, az ő keze még mindig a derekam körül vándorol, nem megy lejjebb, nem akar. Én viszont akarom, nem bírom ki, hogy ennyi ideig nem volt itt, és nem érinthetem meg máshol is… Húzom magammal, még mindig csók közben, igen, szinte vonszolom magammal a másik szobába.