Bill

Nem hittem volna. Tényleg nem. Én nem úgy jöttem ide. De ha már egyszer megtörtént, nincs ellenemre… Itt fekszik, haja szétterül a vállain, a párnán, mintha védeni akarná a kíváncsi szemek elől. Szép.

Ujjaimat végighúzom a selymes, fényes tincseken, és sóhajtva az ágy szélére ülök, felöltöm az alsógatyám, farmerom. Kivonulok a konyhába.

Lilia

Felébredek. Nem a napsugarak keltenek, hiszen ilyenkor nem süt a nap. Csak kinyitom a szemem. Elégedett kiscica módjára nyújtózkodom, begörbítem a hátam. Rég aludtam ilyen jót. Édes, kesernyés illatokat érzek a konyha felől. Magamra kapok néhány göncöt, amit a padlón találok, és arra felé veszem az irányt. Dudolászva, egy szál farmerban ténykedik, melegíti a tegnapi kaját, tea filtert áztat a mélybarna bögrékben. Mellé állok, megnézem, milyen tea. Earl Grey. Helyeslően bólintok, azt szeretem. Mosolyogva a kezembe nyomja, és elhesseget.

- Ha ilyen közel állsz hozzám, el fogom égetni a kaját.

Ezen muszáj nevetnem. Leülök arra a székre, ami a falnál áll, felhúzom térdeimet, és arra támasztva, aprókat kortyolok a teából. Elkészül, talál valahol tányérokat, villát, lepakolja az asztalra, a tállal együtt, és még alátétet is kerít hozzá, nehogy elégesse a terítőt. Nézem az arcát, a nyaka vonalát, nézem a vidámon fénylő, barna szemeit, nézem a haját, ahogy enyhén hullámosan, vasalatlanul omlik le a vállára. Szeretetteljesen mosolygok rá, érti, hogy azért, mert tetszik nekem. Megrázza a fejét, szed nekem, és elém tolja a tányért.

- Azt ugye tudod, hogy ilyen nem lesz többet? – kérdezi.

- Mi?- fut át rajtam a jeges rémület, hátha mégis csak egy „kellemes időtöltés” voltam neki. Hát kösz szépen, ennyi volt, mehetsz haza.

- Ne vágj már ilyen fejet –böki meg játékosan a kézfejem- nem arra gondoltam. De én nem fogok többet főzni.

- Én se- vonok vállat.

- Majd járunk étterembe és rendelünk mirelit pizzát – kacsint rám, és ebben a kis mozdulatban benne van minden: ígéret, szeretet, szerelem, és hogy velem akar maradni, hosszútávra tervez. Elszállnak a kételyeim, a bögre az asztalra vándorol, térdeim visszakerülnek az asztal alá, és hajolok a tányéromért.

- Ez egyébként finom- bök a villával az ételkupacra.

- Anyám receptje. Én nem tudok főzni.

- Te nem tudsz énekelni, nem tudsz főzni, ehhez képest mind a kettőt egész jól csinálod, és még elégedetlen is vagy.

- Bár most már egyre kevésbé…- vigyorgok huncutul. Ő is kajánul sandít rám.

- Amúgy azért van tea, mert kávét nem találtam.

- Ez azért lehet, mert nem iszom kávét, tehát nem tartok itthon.

- Ja, valószínű. – támasztja a kézfejére fejét, és elgondolkodva pillant az üresen maradt tányérokra. – És ki mosogat?

Hátradőlök, és sokat mondóan nézek rá.

- Na, azt már nem- háborog- én megmelegítettem.

- Én meg főztem.

- Na jó- emelkedik fel- de segítesz.

- Persze - mosolygok, egyszerűen kénytelen vagyok, nem bírom abbahagyni ezt az idióta vigyort.  Összeszedem a tányérokat, bepakolom a mosogatógépbe.

- Na, ez nem éri- nevet fel- te átvertél engem.

- Világéletemben utáltam mosogatni- vonok vállat, ő pedig átkarol hátulról.

- Mennem kéne.

- Ne… Kérlek… Még ne…- simulok hozzá, jólesik a teste melege. A nyakamat cirógatja, bársonyos az ujjbegyei érintése, megrészegít, fordulnék hozzá egy csókért, de eltol magától.

- Kérem a pólóm, és te is öltözz fel. Megyünk tesóékhoz.

Lerántom a pólóját, és fedetlen felsőtesttel átsétálok a konyhán, mennék valami emberibb külsőt felölteni, hajam beterít. Utánam nyúl, és megkapom az előbb még hőn áhított csókot. Csókokat.

- Azt hiszem… nem megyünk Tomékhoz…- súgom két csók közben.

- De… csak később…

És megint csukódik utánunk az ajtó. ---

Később fáradtan, de annál elégedettebben, alsóneműben állok a szekrény előtt, képtelenként arra, hogy eldöntsem, melyik ruhadarabokat aggassam magamra. Bill már útra készen ül a selyemágyneművel borított ágyon, türelmetlenül, de annál megértőbben néz rám, tudván, milyen ez a helyzet.

- Szerinted? – fordulok hátra.

- Szerintem mindegy.

- Kösz. Sokat segítettél.

- Szívesen máskor is.

Végül felrángatom magamra a földről felszedett, lyukas farmert, keresek valami fekete, nyomott mintás felsőt, és mivel leesne a gatyám, egy szegecses övet is felcsatolok magamra. Hosszú, fekete gyöngyökből fűzött nyakláncomat csomóra kötve akasztom a nyakamba, fekete titokzokni jó lesz a csizma alá. Előkotrom valahonnan a hosszú, szürke szőrrel díszített téli lábbelit, felhúzom a cipzárt, és jelzem, mehetünk. Elégedetten mér végig, és kihúzza az újrafont copfomból a hajgumit. Engedelmesen, mosolyogva megrázom a fejem.

- Na. Te, majdnem úgy nézel ki, mint én. Csak szőke a hajad.

Ezen muszáj nevetnem, és belékapaszkodva vándorlok ki az előszobába. Ujjaimmal kitapogatom a komód mögé csúszott válltáskát, szórakozottan kotorászom benne a kulcsom után. Kívül beillesztem a kulcslyukba, és kétszer ráfordítom a zárra.

- Bezársz?- kérdezi rendkívül elmésen. Sokat mondó pillantást vetek rá.

- Édesem, ha továbbra is ilyen elmés kérdéseket teszel fel, el kell mennünk egy pszichiáterhez, tudod, azok azok a fazonok, akiknek ilyen hosszú kenderszakálluk van, meg díványuk, és mindig azt kérdezik: akar róla beszélni? Te meg akarsz róla beszélni, és elmondod, hogy nem bírod felfogni, mit csinálnak az emberek, ha nem magyarázzák el neked szavakkal.

- Ez most rosszul esett.

- Jajj, csak poén volt. Nem kell mindent mellre szívni. amúgy, nem fordítva kéne lennie? Én a sértődős, az érzékeny, te meg vigasztalsz? Hm?

Megfogja a kezem, máshogy, mint ahogy először fogta, valami gyöngédséggel, végtelen féltéssel, szeretettel, és jólesik, hogy beleillik a tenyerem a kezébe, hogy itt van mellettem, igaz bár, hogy mobillal a kezében, de legalább itt van.

- Tom? Akkor idejössz?

Valószínűleg helyeslő választ kap, mert mosollyal nyugtázva teszi le. Meglát egy padot.

- Na és most ide leülünk.

Nem tetszik a pad, biztos hideg lenne, inkább az ölébe telepszem le. Cigarettát húz elő a zsebéből, szájába tolja. Kihúzom, és kettétöröm, nem bírom látni. Kérdően néz rám.

- Teszed le! Cigi? Kiszárítja a hangszálakat, tehát szar, rekedtes hangod lesz, sárga lesz tőle a fogad, a körmöd, kátrány rakódik le a tüdődben, az a kezed is besárgul, amivel a cigit tartod, tüdőrákos leszel, és a társaságodban lévő többi embernek jobban ártasz, mint magadnak. Még jó, hogy nem vagy terhes, mert akkor a magzatnak is ártanál- hadartam le egy szuszra.

- És?

- Jaj, Bill, ne csináld már, akkor legalább előttem ne gyújts rá!

- Jó, akkor előtted nem gyújtok rá.

- Máskor se gyújts rá.

Sértődötten néz rám, mint egy kisgyerek, ha elveszem tőle azt a macit, amivel mindennap alszik és játszik. Gúnyos mosollyal oldom meg a helyzetet.

- Mi van, Kaulitz, nem bírod, ha parancsolgatnak neked?

Meglepi a dolog, látszik az arcán, nem szokta meg, hogy így szóljanak hozzá, maró gúnnyal, vezetéknevét használva. Színészkedtem is, értek a hanglejtéshez.

- Miért, Edina, nem tetszik, ha nem tiéd az utolsó szó?

- Nem tetszik. –rázom meg játékosan a fejem, hajam ide-oda röpköd. - Nem szeretem. Az utolsó szónak értelmesnek kell lennie.

Édesen vigyorogva húzza végig ujját a szám vonalán.

- Sokkal bőbeszédűbb vagy, mint mikor megismertelek.

- Mert akkor nem tudtunk beszélgetni.

- Na, aztán a kávéházban se szóltál sokat. Én monológoztam, te meg bólogattál néha vagy szimplán csak bámultál ki az ablakon és nem figyeltél rám.

- Figyeltem rád.

- Igen, sütött rólad a feszült figyelem.

- Ne szekálj már folyton- bokszolom oldalba.

- Te meg ne verj folyton- üt vissza.

Fekete kocsi gördül mellénk, a márkáját képtelen vagyok megállapítani, világéletemben annyit tudtam, hogy ami nekünk volt, az Ford volt, meg hogy nekem mazdám van. Jó kicsi. Gondolom, ez a mi autónk, mert Bill betuszkol a hátsó ülésre. Az anyósülésen Tom ül, mellette sofőr. Kényelmesen elhelyezkedem, és megjegyzem:

- Sofőr. Fain. Amúgy hova megyünk?

- Andreashoz. –válaszolja Bill.

- Hogy-hogy, Kaulitz, szabadnapod van?

Tom hülye vigyorral az arcán fordul hátra, végigmér és felvonja a szemöldökét.

- Kaulitz? No lám, tesó, megtaláltad az igazit. Aki le mer kaulitzozni, az már valaki. hogy hívnak?

- Lilia.

- Khm. Edina – javít ki Bill.

- Lilia. Ragaszkodom az utolsó szóhoz. Ezt jobban szeretem, mert magam választottam.

- Vagány a csaj- vált egy pillantást az öccsével. – És, Edina, mesélj csak nekem magadról.

- Mi ez, vallatás?

- Valami olyasmi- bólint. Ha életem történetére kíváncsiak, ki kell őket ábrándítanom. Nem kötök mindent az orrukra. Azt már egyszer megbántam.

- Tehát, magyar vagyok, Pilisszentivánon laktam, jelenleg Hamburgban, októberben voltam 18. Van egy öcsém, ő Amerikában él, és lemondott a néhai szüleim házáról is, nekem adta az egészet, mondván, neki jó munkája van. Valami marketingvezető lesz belőle egyszer, legalábbis mindig ezt hajtogatja, ha évente 3-szor felhív. Nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, sosem fűztek össze olyan erős szálak, mint mondjuk titeket. Egyre jobban kezd elamerikaiasodni, már a kiejtése se magyaros. A gyerekkorom nem volt sanyarú, de túl fényűző életet se éltünk. Magamban mindig sokkal jobban elvoltam, mint a többiekkel, elég befelé forduló voltam, bár a többieknek mindig a nyitott, barátságos arcomat mutattam. Nem tudom, megérte-e. Szereztem barátokat vele, de még több ellenséget, nem bírták elviselni, hogy más vagyok, eleinte nem is barátkoztak velem. Mindig oda- odacsapódtam valakikhez, de barátaim nagyon sokáig nem voltak. Különc voltam, valljuk be. 6.-ban, általánosban nagyban kerestem magam, mindent felvettem, amit találtam, nem érdekelt, mit gondolnak róla. 7.-ben alakult ki talán a saját stílusom, levágattam a hajam, és végre azt vettem fel, ami nekem tetszett, nem azt, amit anyám rám akart erőszakolni. Lettek barátaim is. Szép időszak volt.

Megdöbbenten néznek rám, valószínűleg nem ezt várták, de mivel hosszú az út, sokat megtudhatnak még rólam. Legalábbis remélik.

- És… mivel foglalkozol? Mi vagy?

- Őszintén? Életművész. Voltam én már minden, szerepeltem filmben, voltam cégek reklámarca, mindig előszeretettel alkalmaztak. Színházban is játszottam, riporterként is dolgozom néha. Egy időben a lakberendezés és a kozmetika is érdekelt, elolvastam mindent, ami ezzel foglalkozott, aztán rájöttem, hogy bennem ennél több van. Tanárnő is akartam lenni, de aztán meggondoltam magam és inkább a színművészetire mentem. Aztán jött ez az írás dolog, kiköltöztem ide, azóta jól érzem magam. Amúgy mindig érdekeltek a nyelvek, beszélek angolul, spanyolul, németül és magyarul, bár az angolt nem szeretem szóban gyakorolni, valahogy taszít az a nyelv. A németet mindig jobban szerettem.

- Érdekes- morfondírozik Bill. – És… mi van a szüleiddel?

Mogorván kezdek el magam elé meredni, megrohannak az emlékek. Észreveszik rajtam a változást, szerintem bánja már Bill is, hogy megkérdezte.

- A szüleimmel… nincsen semmi…- motyogom magam elé, inkább számomra, mint nekik, és ennyiből értenek.