Bill

Nem bírtam nyugodtan ülni. Mit nyugodtan?! Egyáltalán nem bírtam ülni. Folyamatosan fel-alá mászkáltam, régi számokat dudolásztam, kezemet tördeltem. Nemrég elszívott cigijének illata felszállt az asztalon lévő üvegtálból, hiába áramlott be friss levegő is a nyitott ablakon. Erősen összeszorítottam kezeimet, körmeim tenyerembe vájtak, legszívesebben az arcomról is kapartam volna a bőrt, hajamat téptem volna, és torkomszakadtából akartam üvölteni, hogy nem igaz. Nem igaz. Nem lehet, hogy ő is olyan, mint a többi: számító, hideg és pénzéhes. Színjáték lett volna az egész? Hazugság lett volna minden érintés, minden pillantás, minden elsuttogott szó, minden féltő aggódás? És ha igen, mit keresek most mégis itt? Minek hozott ide, ha tudta, hogy mindenre fény derül majd? És miért jön ma Tom is utánunk, hogy gondolkozni se legyen időm?
Nem tudtam mit kezdeni magammal. Dühödten arrébb toltam az ablak előtt álló, drappszín fotelt, hogy a párkányhoz férjek, heves mozdulatomnak köszönhetően német szótárok és nyelvkönyvek hullottak rám a mellettem lévő polcról. Dühösen, káromkodva dobáltam őket vissza a helyükre, majd kikönyököltem az ablakpárkányba, behunytam szemeim, és nagyokat kortyoltam a friss levegőből. A ház fölött kanyargó sínpáron vonat dübörgött el, megszakítva relaxációs gyakorlatomat. Dühösen fújtatva csuktam be az ablakot, és ültem vissza az ágyra. Utálom vidéket. Hátamra feküdtem, kezeimet tarkóm alá hajtogattam, bámultam magamat a plafonon. Nem sokáig bírtam képmásommal farkasszemet nézni, felálltam, folytattam fel-alá bogárzásomat. A nyitott szekrényajtó belsejét képek, újságkivágások, kézzel írt feliratok borították. Kíváncsian szemlélődve közelebb léptem. Egyik fotón szőke sráccal, lila hajú lánnyal kapaszkodik össze, mosolyog, boldognak tűnik, kék szeme csak úgy ragyog. Mégsem volt minden hazugság? Ők lehetnek azok ketten, akikről mindig mesélt, ajkán mosollyal játszva, nevetéseikről, hülyeségeikről mesélve. Osztályképek, csoportképek, lányokkal és fiúkkal egyaránt, napszemüveges, boldog, nyárillatú képek, dalszövegrészletekkel mellettük. Nem értettem, nem értettem semmit. A képet, amin legszebb volt, letéptem a többi közül, pénztárcámba rejtettem, bűntudat, keserűség facsarta közben szívemet. Arra gondoltam, ha még Hamburgban lennék, most elmentem volna, valami bárba, vagy egyszerűen haza, anyuhoz, hogy elmeséljem neki, mi történt, meghallgassam, mit mond, hagyjam, hogy hajamat simogassa közben… Persze ezt nem tehettem meg. Még azt sem tudtam, hogyan jussak el Budapestre, nem hogy vissza, Németországba.

Lilia

Zavartan néztem volt kedvesem szemeibe, miközben keze még mindig bilincsben tartotta karomat.
- Tudtam, hogy visszajössz – suttogta újra.
- Nem miattad, elhiheted – próbáltam kiszabadítani magamat.
- Mindig imádtam, amikor csípős vagy – vigyorodott el, de lefejtette ujjait csuklómról.
- Én pedig mindig utáltam, amikor te is – sóhajtottam. Vigyorgott. Csak most vettem rá magam, hogy végignézzek rajta, és mint régen mindig, most is elakadt a lélegzetem. Szőke haját még világosabbra szívta a nap, kék szeme ragyogása az enyémet is megszégyenítette, úgy tűnt, sikerült nálam magasabbra nőnie, feje tetején pilótaszemüveg járult hozzá megjelenéséhez.
- Mit keresel itt? – kérdezte csak úgy mellékesen, körmét piszkálgatva. Muszáj volt elmosolyodnom.
-  Narancsot, paradicsomot, uborkát… - látva arckifejezését, abbahagytam a felsorolást -, és te?
- Anyám leküldött almáért meg banánért. De azt mondta, vehetek magamnak jégkrémet – ragyogott fel az arca, és egy pillanatra megint őt láttam, a rég volt hetedikes fiút a túl bő fekete pólójában, az esetlen mozgásával, erőltetett nyegleségével. Kedvem lett volna végigsimítani fején, mint az okosat mondó kisfiúknak, és azt mondani: Jól van, fiam.
- Megyünk? – bökött fejével az ajtó felé.
- Persze – bólintottam nehezen.
A boltban sok időt töltöttünk, sokáig válogattam a zöldségek, gyümölcsök között, beszélgettem a rég látott eladóval. Ő addig a hűtőpultnak támaszkodva jégkrémezett, néha-néha valami gúnyosnak szánt megjegyzést hozzátéve a beszélgetéshez.
Már kezdett rózsaszínné színeződni az ég alja, mire újra az utcára léptünk, kezünkben nehéz szatyrokkal, szánkon félszeg mosollyal. Szembefordultunk egymással.
- Azt hiszem ez most megint egy végleges viszlát lesz – vakarta meg fültövét, felsandítva rám.
- Egy időre biztosan – bólintottam nehéz szívvel.
- Legalább msn-re gyere fel néha. Vagy küldj e-mailt. Nem tűnhetsz el három évre megint csak úgy.
- Majd… igyekszem.
- Ígéred? – emelte kezét kiscserkészmódra a szívéhez.
- Ígérem – viszonoztam a gesztust.
- Hazudsz – legyintett -, de mindegy. Egy kérdésemre válaszolj. A Szélcsavar rólam szól?
Néma bólintással reagáltam.
- Sajnálom – nézett félrefordított fejjel a szemembe.
- Én is.
- Egyszer majd csak összefutunk még – mosolygott -, addig élj boldogan.
- Te is – öleltem magamhoz -, megérdemelnéd.
- Mindketten megérdemeljük.

Bill

Felkerekedett a szél, sötét felhők takarták el előlem a napfényt, eső kezdett szemeregni. Remek – gondoltam -, ez még úgy hiányzott a jelenlegi hangulatomhoz. Feltápászkodtam, majd megküzdve a nehezen engedelmeskedő ablakkilinccsel, kirekesztettem a közelgő vihar hangjait. Lassú, ingatag léptekkel járkáltam a parány szobában, két lépéssel már át is szeltem az egészet, hihetetlen, hogy volt képes itt létezni hónapokig, évekig… Hallottam az esőcseppeket kopogni a szomszéd szoba tetőablakán, először csak finoman, mint az alig megnyitott zuhanyrózsából, majd egyre hevesebben. A szél szabályosan sikoltozott, fák koronáját tépdeste, alig láttam, a házban is szürkület honolt. Gyors mozdulatokkal megkerestem a villanykapcsolót, fényt árasztottam a csöpp szobára. Az esőzés ragaszkodott hozzá, hogy egyre komolyabban vegye magát, és kitartó verőlegény módjára püfölte az ablakot; kezdtem tartani tőle, betörik, és rögvest úszni tanulhatunk a beáramló vízmennyiségben. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Jellemző. Én akartam egyedül maradni, most mégis szinte megőrülök azért, hogy egy másik emberi lény hangját hallhassam. Kezembe temettem a fejem. Szánalmas vagy, Kaulitz.
Kulcszörgést hallottam, majd a bejárati ajtót becsapódni. Kalapált a szívem a mellkasomban, gyorsabban a szokottnál, hogyan fogok most a szemébe nézni, hogyan fogom elmondani neki, hogyan, hogyan? Nyeltem egyet, hiába reménykedve a torkomban növekvő gombóc eltűnésében. Mégis elé mentem, le a lépcsőn, a szokásosnál sebesebb léptekkel.
Mintha valami rossz amerikai romantikus komédiából csöppentünk volna ki, úgy bámultunk egymásra. Kegyetlenül elázott, tömött copfjai barnává vizesedtek, szempilláiról, álla csúcsáról víz csepegett, testére nedvesen tapadt a könnyű, nyári ruha. Kék szeme félve vizslatta, kutatta vonásaimat.
- Esik – közölte halkan, egyszerűen. Meglepett, semmilyen normális emberi reakcióra nem voltam képes – így bólintottam.
- Lesz vacsora – szólalt meg előbbi hangszínén. Újabb bólintás. Lerúgta cipőjét, és azonmód, átázva, vizesen, a konyhába járult. Én utána.

Lilia

Éreztem két barna szemét a hátam közepébe fúródni, parázslott, égetett; még a rajtam fellelhető vízmennyiség ellenére is melegem volt tőle. Egy részem örült, hogy hátat fordíthatok neki, így legalább nem kellett előtte nyelnem könnyeimet, amik egyre jobban szerettek volna kitörni belőlem, csőstül, mélyről jövő zokogásként. Egyre nehezebben tartottam egyenesen a derekamat és maradék méltóságomat. Szerettem volna felhúzott térdekkel egy kád forró vízben, vagy talán az ablakpárkányon gubbasztani; kézfejembe temetni arcomat, kisírni magamból a keserűséget, sőt, talán őt magát is.
Nem tehettem. Ő erős volt, nekem is annak kellett lennem. Vagy legalább ennek látszatát fenttartanom.

Bill

Az egész világ hazugságokra épül, ezt eddig is tudtam, bármennyire nehezemre is esett beismerni. Hazudott a szeme, mikor átnyújtottam neki a kockás lapú spirálfüzetet az irodaház folyosóján, hazudott, és akkor is ezt tette, hiszen láttam rajta, nem tudta elrejteni előlem sírhatnékját. Hazudott a háta, ahogy egyenes tartásba kényszerítette, hazudott a karja, amivel a mártást kavarta, hazudtak a vállai, amik nem rázkódtak sírástól. Szerettem volna magamhoz húzni, ölembe vonni, haja tetejét simogatni, így mondani el neki, amit szeretnék, de nem vagyok rá képes.

Lilia

Minden érzékszervem azért fohászkodott, hogy megszólaljon végre, üvöltsön, ordítson, hordjon el mindenféle hazug cafkának, csak tegyen végre valamit, nincsen rosszabb ennél a dermedt csendnél…
- Odaég a hús – figyelmeztetett csendesen, ajkai alig mozdultak beszéd közben. Eddigi hangulatom ennek hatására némi indulattal is fűszereződött, éreztem alkarom, csuklóm remegését. Kezdtem önuralmam utolsó morzsáit is elfogyasztani.
- Hé – hallottam magam mögött a hangját, a szokásosnál némileg mélyebb hangszínben, karomat megérintve. Összerezzentem érintésétől, megpördültem, ösztönösen, remegő térdekkel simultam hozzá.
- Sajnálom, sajnálom, úgy sajnálom – suttogtam, ujjaimmal egyre erősebben szorítva vállait.

Bill

Nem tudtam, helyes-e, amit tenni készülök, vagy megint elrontom, ami el lehet, de nem is érdekelt. Szorosan tartottam, hátát, haja tetejét cirógattam.
- Nem számít… hallod? Nem érdekel.
- Tényleg nem? – emelte fel esővíztől és könnytől maszatos arcát. Elmosolyodtam, csókot nyomtam homlokára.
- Tényleg nem. Szeretlek, és ezen semmi nem tud változtatni.
Még szorosabbra kulcsoltam körülötte karjaimat.