Lilia

A nyár irigyelnivaló lelkesedéssel próbálta tudtomra adni, hogy ő bizony itt van, a maga megmásíthatatlan valójában. Újfent a jól belakott ablakpárkányomban tanyáztam, térdeim felhúzva, kezem ügyében gines üveg, öngyújtó hevert. Hátrahajtottam fejemet, élveztem, ahogy a nyári szellő átjárja bő pamutruhám redőit, alákúszik, bőrömet simogatja. Kézfejemben az üres cigarettás dobozt gyűrögettem, amit csak azért hoztam magammal önkéntes ablakbéli száműzetésembe, hogy legyen mivel lefoglalnom kezemet, a könnyen felállítható kiságyban alvó csecsemő miatt úgysem gyújthattam volna rá.
Bizony, a roppant elfoglalt celebszülők révén újfent a bébiszitter szerepében tetszelegtem. Nem mintha nem lett volna kedvemre a dolog, mindig is különös szeretettel viseltettem a gyerekek iránt, de a kis Sebastian egyelőre még az én ízlésemnek is túl parányi volt. Alig múlt másfél hónapos, a szülők rögtön visszatértek a médiához, arcpirító összegeket zsebeltek be a csemete fotóiért, interjúkat adtak, szemmel láthatóan csak úgy sziporkáztak a boldogságtól, mit sem zavartatva magukat attól a ténytől, hogy gyermekük élete nagy részét nálam tölti. Lennarddal közösen hosszú perceket, akár órákat töltöttünk el rendszeresen a kiságy felett, az alvó, vagy éppen vidáman gőgicsélő dedet szemlélve; még több óránk ment rá a jövőjét való tervezgetésre. Abban máris egyetértettünk, hogy a gyermek legalább három nyelvet fog beszélni, ha fogékonyabb, akár négyet is, mindemellé tüneményes kis gentleman lesz, kalapban és mellényben fogjuk járatni már kicsi korától kezdve, hiszen a stílus ugyan tanulható, mégis el kell indítani valahol a dedet a divat útvesztőjében, persze úgy, hogy azt higgye, saját maga dönt ruhadarabjairól. Klasszikusakat fogunk vele olvastatni, és mire elvégzi az általánost, már végzett a Shakespeare-összessel, és természetesen egy-két Dickens-alkotáson is túl van, csupán műveltségét fűszerezendő. Aztán, rideg számító lelkekként igénybe vesszük bennfentes zenei kapcsolatainkat, és „Tom bácsi” segítségét kérve gitárvirtuózt faragunk a kis ebihalból, hogy aztán tinikorában igazi sármőr lehessen majd, mert ha valamivel, gitárral, inggel és kalappal aztán minden lányt le lehet venni a lábáról.
És hogy miért nem a Kaulitz-ikrek számomra kedvesebbjével beszélgettem erről? A válasz egyszavas volt és fájdalmas. Turnézott.
Egészen pontosan 7 hónapig 2 hétig és egy napig, 25 országban, ezen belül 40 városban, és ha kell, valószínűleg percre pontosan is ki tudtam volna számolni, mikor érkeznek végre vissza Németországba. Mióta elmentek, élőhalottként viselkedtem – mozogtam, beszéltem, tettem a dolgomat, de tetteim mögött is csak üresség tátongott. Ha nincs Sebastian, akiért felelnem kell, és Lennard, aki a turné idejére bevette magát vendégszobámba, nehogy sikerüljön teljesen elkülönítenem magam a világtól, valószínűleg sokkal rosszabbul viselem az egészet.
Így viszont majdhogynem normálisan viselkedtem – már ha az, hogy egész nap az ablakban ültem, cigarettásdobozt és vaskos könyveket szorongattam a kezemben, normálisnak nevezhető. Lennard a legtöbbször szintén feltornázta magát mellém a párkányra, és lényegtelen dolgokról fecsegett, igyekezvén felé fordítani a figyelmemet, több-kevesebb sikerrel. Végtelenül hálás voltam neki ezért, és elhatároztam, hogy ha ennek az egésznek vége, varrok neki egy báránykás barettet. Most szerettem volna beszélgetni vele, de éppen valami hangulatos kis étteremben randevúzott, emlékeztetve rá, hogy az élet nem állt meg.
A kis Sebastian felébredt, és az első dolga természetesen a dobhártyaszaggató sírás volt. Sóhajtva lekászálódtam az ablakból.

Bill
A matrac kemény volt, nyomta a hátamat, ha pedig az oldalamra fordultam, medencecsontomat tettem ki ugyanennek. A párna túl magas volt, dohszagot árasztott, tollvégek kandikáltak ki belőle, és szinte elsüppedt benne a fejem, mikor végre leereszthettem rá. Az ágy keskeny volt és rövid, fel kellett húznom lábaimat, hogy elférjek rajta. Mindemellett a selyemágynemű megszokott suhogása is hiányzott komfortérzetemhez.
Dühödten felemelkedtem, ennek eredményeképpen lefejeltem a fölöttem lévő ágy fenekét.
- A fenébe az istenverte emeletes ágyakkal – szűrtem vicsorogva fogaim között, majd bokszoltam egyet-kettőt a párnába, és visszafeküdtem kényelmetlen testhelyzetembe.
Akcióm halk morgást és szöszmötölést váltott ki a szomszédos takarókupacból.
- Bill, mi a jó édes anyámat művelsz már megint? – dühöngött Tom. Diszkréten vigyorogtam rajta egy sort.
- Semmit, aludj nyugodtan.
- Mégis hogy a fenébe aludjak nyugodtan, ha azt kell hallgatnom, ahogyan a párnádat püfölöd? Majd veszünk neked bokszzsákot, úgysem ártana egy-két kiló izmot magadra szedned… - dünnyögte, majd visszafordult a fal felé.
Úgy döntöttem, feladom hiábavaló küzdelmemet az álmatlanság ellen, kikecmeregtem az ágyból, magamra kaptam egy pólót, elbattyogtam a busz étkezőnek használatos részéig. Az asztal melletti ablakon kívülről a bársonytalpú sötétség integetett be hozzám, néha elhaladtunk egy-egy kivilágított tábla, éjjel-nappali üzlet mellett, a pultok mögött gubbasztó eladók látványa különösen, megnyugtatólag hatott rám.
Kezeim közt gőzölgő teásbögrét szorongatva a csöppnyi asztalhoz telepedtem, mobilom kezem ügyében, a forró nedűt kortyolgatva tépelődtem.
Arrafelé hajnali 5 körül járhat az idő, nőm talán ébren van már és a csillagokat vagy a szövegszerkesztőt bámulja, talán békésen, az oldalára fordulva alszik, ahogy mellettem szokott…Nem számított. Lelkem kegyetlenül szomjazta jelenlétét. Benyomtam a gyorshívást intéző 7-es gombot a mobilon.
- Te is hiányzol – dünnyögte félálomban a készülékbe, mosolyt csalva az arcomra.
- Aludtál?
- Szerettem volna – ásított.
- Ne haragudj.
- Nem te keltettél fel, eddig sem tudtam aludni. Megint nálam van Sebastian. A kissrácnak bámulatos az időzítő képessége, mindig pontosan abban a pillanatban sír fel, mikor leteszem végre a fejemet.
- Fogadj fel egy bébicsőszt.
- Hülye. Én vagyok a bébicsősz. Jó, bevallom, élvezem is. Milyen volt a mai koncert?

 Nem tudtam válaszolni. Hogy milyen volt? Furcsa. Pedig minden ugyanúgy történt, ahogy történnie kell és történnie kellett – az öltözőnkben kikapcsolták a füstjelzőt, hogy dohányozhassunk, literszámra döntöttük magunkba a kólát, Tom a kabala-pengetőjét rágcsálta, forgatta ujjai közt, Georg az IM magazinba mélyedt bele, Gustav légdobolt, én pedig a YouTube-on olvasgattam kommentárokat arról, milyen angyali a hangom ls a pofim, hogy kellő bátorságot szívjak magamba. Mégis, mikor felléptem a színpadra, és megszólalt a zene, lent pedig hatalmas sikítozó tömeg ünnepelt minket, hiába éreztem a csillogást, elvakítottak a reflektorfények, melegem volt, borzalmas hányinger tört rám, és semmi kedvem nem volt énekelni. Persze azt nem tehettem. Egy rocksztár, még ha csak akkorka is, mint én, és 10 év múlva úgyis feledésbe merül; nem engedhet meg magának emberi dolgokat – nem lehet beteg, nem lehet barátnője, nem lehet családja,  nem lehet élete.

- Nem is tudom – válaszoltam végül. Döbbent csend a másik oldalon.
- Hogyhogy nem tudod? Imádod a koncertjeidet, néha azt érzem, még nálam is jobban. Ne mondd, hogy nem élvezted.
Elfojtottam egy sóhajt. Persze, hogy így reagált, mindenki más ugyanezt mondaná, miért is reméltem, hogy ő talán megérti… Hogyan is érthetné? Egész nap otthon ül egy villódzó képernyő előtt, betűket pötyög, még csak ki sem kell tennie a lábát a házból, hogy hírnevet szerezzen magának, fogalma sincs, milyen érzés ennyi ember elé kiállni, és mindig azt mutatni, minden rendben van, akkor is, ha nincs…
- Csak… nem volt ugyanaz. Más volt. Észrevetted, hogy mostanában minden más?
Nevetésének olyan hangja volt, mintha apró üveggolyókat gurítanának egy selyemsálon. Nem értettem, mit talál ebben olyan szórakoztatónak.
- Persze, hogy minden más lett. Hónapokig csak a TV-ben láthatlak, és egy visítozó csecsemővel alszom helyetted.
- Legalább nem a sajátunk – szűrtem a fogaim közt, halvány reménnyel, hogy nem hallotta meg.
Azonban ez a piciny reménysugár is azon nyomban szertefoszlott, mikor meghallottam az üres vonal búgását.

Lilia

Mintha kívülről láttam volna magamat, ahogy lassú mozdulattal leteszem a telefont, fémesen koppan az íróasztalon, kijelzőjén kialszik a fény.
Legalább nem a sajátunk, kúszik vissza fejembe a hangja, ide-oda cikázik hallójáratomban, monoton hajtogatja nem a sajátunk, nem a sajátunk, a sajátunk, sajátunk.
Mégis mit akart ezzel mondani? Ha optimista lennék, azt hinném, azért mondta, mert a saját gyerekétől nem akarna ennyi ideig távol lenni. De nem vagyok optimista, bár szerintem itt még a hithű realisták is rájöttek, hogy itt nem erről van szó.
Egyáltalán nem akarja. Úgy érzi, nyűg lenne a nyakán, egy kolonc, nehezék, ami visszahúzná ide. Hozzám.
Azt mondta, velem akarja leélni élete hátralévő részét, hogy mi lelkitársak vagyunk, hogy szeret, hogy ez pontosan így rendeltetett. De kérdem én, hogyan akarja hozzám kötni az életét, ha nem akarja felvállalni, hogy mindenestül hozzám tartozik? Nem képes felelősséget vállalni senkiért, ezért nem volt eddig barátnője – hallottam a saját dühös hangomat a fejemben. Nem képes? Egyszerűen csak nem akar, nem akarja, hogy egy kis szilánk bejusson a valós életből az ő álomvilágába, a fénybe, amiben él.

Felálltam, cigarettát gyújtottam, ablakot nyitottam, aztán csak néztem, ahogy a vékony füstcsík gomolyog körülöttem, ki az ablakon, az ég felé -  akkor vajon akar-e engem egyáltalán?