Bill

- Úgy éreztem, nem bírom tovább, levegőhöz kell jutnom – mondtam mentegetőzőn, fejem két tenyerem közé hajtva.
Tom fel-alá járkált a szobában, hallottam, ahogy bő nadrágjának szára a hideg kőpadlót súrolja, hallottam, ahogy copfja a hátához csapódik, és szinte tapintani véltem a feszültséget, ami egyre nőtt benne.
- Levegőhöz kell jutnod. Akkor sem sétálhatsz csak úgy ki egy interjúról, a rohadt életbe! – már kiabált, mondatának az asztal püfölésével adott hangsúlyt.
- Úgyis azt írja, amit akar – vetettem oda. Tom sebes léptekkel közelebb lépett hozzám, egészen közel hajolt arcomhoz.
- Az meglehet – szűrte fogai között -, de mint úgynevezett celebnek, neked akkor is kötelességed ott ülni, elmondani, amit már ezerszer elmondtál, mégpedig mindezt mosolyogva, mert ha nem… akkor nem vagy méltó arra, hogy valamire való zenész legyél. Tudtad, mire vállalkozunk, magunkat rángattuk bele ebbe a folyamatosan rohanó mókuskerékbe, és miért? Mert a kis Bill énekelni akart, mert a kis Bill mutogatni akarta magát. Úgyhogy most Bill fogja magát, visszamegy abba az undorító színűre kent szobába, bocsánatot kér, és kétezredszer is válaszol arra a kérdésre, mit érez dalszövegírás közben.
Egy darabig még farkasszemet nézett velem, majd megrázta a fejét, és kiviharzott. Teljes joggal volt rám dühös, nem csodálkoztam volna, ha most egy hétig nem szól hozzám. Zsebre dugott kézzel az ablakhoz sétáltam, homlokomat a naptól felhevült üvegnek nyomtam, behunytam a szemem, hagytam, hogy a napfény ezernyi apró tűként szúrja szemhéjam.
Nem tudom, mi ütött belém, mitől lett hirtelen minden más. Megváltozott szemmel néztem a világra. A színpad alatt tomboló rajongók már nem bírtak akkora jelentőséggel, mint eddig, a régen rajongva imádott fekete szemfestésből kényszerű, kelletlen reggeli rutin lett. A bandatagokat legtöbbször idegesítőnek találtam, még Tomot is, legszívesebben kerestem volna egy üres sarkot, hogy ott töltsem egész napom. A filmek, sorozatok, amik régen lekötöttek, most untattak, könyvet pedig, ha akartam, se tudtam volna a kezembe venni, mert a turnébuszon nem tartottunk.
A legrosszabb az volt, hogy a legutóbbi incidens után meg Liliával sem beszélhettem. Pedig még sohasem szomjaztam ennyire jelenlétét, mint most, hogy a vállamra hajtsa a fejem, elmesélhessem neki, mi kavarog bennem, ő pedig lassan megfejtené, mi a baj… Muszáj volt legalább egy sms-t írnom neki, halvány reménnyel, hogy nem hagyta megint a fürdőkád mellett a telefonját, és elolvassa…

Bármit is mondtam, tudd, hogy őrülten hiányzol, és még sosem szerettelek ennyire. Most vissza kell mennem egy interjúra, de utána felhívlak. Muszáj beszélnünk.

Ezzel végezvén, farmerzsebembe csúsztattam mobilomat,és elindultam a folyosón. Különös, milyen élesen belevésődött emlékezetembe a helyszín – a fehér fal, a számozott, szürke ajtók, a fekete, rombuszmintás szőnyeg, interjúnk helyszínének, a 264-es teremben ajtaja. A 4-es számot kissé elengedte a ragasztó, elkeseredetten csüngött a szürke fémajtón, a kilincs alatt kör alakú horpadás zavarta meg a fém simaságát.
Nincs mit tenni, Bill. Most már végig kell csinálnod. – azzal rányomtam a kilincsre, és szabadkozónak szánt vigyorral az arcomon beléptem a terembe.

Lilia

Lennarddal szokásos keddi mozidélutánunkat tartottuk, összebújva az újonnan szerzett, kanárisárga kanapén, közöttünk popcornos tál, a képernyőn depresszív művészfilm, mikor meghallottam rezegni a telefonomat a konyhapulton. Nem mozdultam. Sejtettem, ki keres, és nem akartam szembesülni a problémával, amit jelentett, még egy kicsit süppedni akartam az önsajnálatomban, még egy kicsit marcangolni a szívemet, mielőtt végleg megbocsátanék neki.
- Nem veszed fel? – kérdezte Lennard, egy maréknyi popcornt dobva szájába. Mire azonban végére ért mondatának, a zaj már el is hallgatott.
- Csak egy sms – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, és továbbra sem mozdultam.
- Nem játszhatod örökké a sértődöttet egy fogak közt szűrt félmondatért – mondta barátom szemrehányóan.
- Tudom. Nem is akarom. Vagy de. Egyszerűen csak nem tudom, mit akarok. Tudod, amíg nem turnézott, olyan egyértelmű volt minden, ha nem is volt itt, tudtam, hogy visszajön, mert vissza kell jönnie, és mindig, mindennap vártam, akkor is, ha tudtam, hogy ma már nem jön… Most viszont hiába várom, nincs itt. És tudom, hogy egyszer visszajön, és újra minden rendben lesz, az az időpont olyan távolinak tűnik, és egyszerűen csak úgy hiányzik… - nem bírtam tovább, elcsuklott a hangom.
- De nem csak ez a gond, igaz? – kérdezte halkan, és a hátamat simogatta. Megráztam a fejem.
- Nem. Tudod, amikor azt mondta, „legalább nem a miénk”, megijedtem. Jobban, mint valaha életemben. Egyszerre elkezdtem kételkedni benne, hogy komolyan veszi-e az egész kapcsolatunkat, tényleg komolyan gondol-e mindent, amit mond nekem.  Ezt pedig nem akarom, én bízni akarok benne, vakon, azt szeretném, hogy minden olyan egyszerű és egyértelmű legyen, mint az első hónapokban.
- Akkor menj, és nézd meg azt a rohadt sms-t – mondta, és felállt -, úgyis menni akartam, a húgom sütni készül, és nem tudja egyedül bekapcsolni a sütőt, tudod, milyen kétbalkezes… Szóval szia.
- Szia – öleltem át -, vigyázz magadra.
- Te is – mosolygott vissza, majd jellegzetes, hosszú lépteivel kiviharzott az ajtón.
Egyedül maradtam. Törökülésben ültem a kanapén, bámultam a falióra mutatóit, számoltam a másodpercmutató lépéseit, tik-tak, tik-tak, próbáltam rávenni magam, hogy felálljak, és szembenézzek azzal, ami vár. Úgy 10 perc elmúltával sikerült elhatározásra jutnom, és a konyhába járultam.
Bármit is mondtam, tudd, hogy őrülten hiányzol, és még sosem szerettelek ennyire. Most vissza kell mennem egy interjúra, de utána felhívlak. Muszáj beszélnünk.
Könnyes szemmel mosolyogtam.

Bill

Ujjaimmal a combomon, lábaimmal a padlón doboltam, türelmetlen vártam, hogy az interjúnak vége legyen, ám úgy tűnt, a hidrogénre szőkített riporternő igencsak megsértődött, mikor se szó, se beszéd kirohantam az ajtón, és elhatározta, hogy sokáig fog kínozni.
- Mondd, Bill, hogy viszonyul ahhoz a barátnőd, hogy úgy nézel ki, mint egy transzvesztita?
Mind a négyen egyszerre kaptuk fel a fejünket, láttam, ahogy Tom összeszűkült szemmel néz az alattomosan vigyorgó szőkére. Én azonban csak vállat vontam.
- Ha problémát jelente számára, nyilván nem lenne velem.
- Hogyan birkózik meg a hírneveddel, és azzal, hogy folyamatosan paparazzik loholnak utánatok?
- Irodalmi körökben megvan a saját hírneve, a lesifotósok ellen pedig azzal védekezik, hogy hetekre bezárkózik a házába.
- És nem zavarja ez a bezártság?
- Nem hinném. Az írás magányos szakma.
- Biztos vagy ebben?
- Persze – néztem rá értetlenül -, biztos vagyok benne.
A riporternő azonban nem vesztegetett rám több szót, titokzatos mosollyal Tomhoz fordult, én pedig visszatérhettem a türelmetlenkedéshez.

Mire leróttuk a szokásos tiszteletköröket, majd néhány túlzottan lelkes rajongó és kétszer annyi társaságában eljutottunk a hotelig, már ölni tudtam volna egy forró zuhanyért. Ahogy eljutottam a szobámig, bezártam az ajtót, viharsebesen ledobáltam ruhadarabjaimat – aztán káromkodva vettem tudomásul, hogy a sokcsillagos szálló nélkülözi az egyszerű zuhanyfülkét, viszont tekintélyes méretű sarokkáddal rendelkezik. Legalább 20 percet áztattam magam a forró vízben, míg végre úgy éreztem, megszabadultam a szennytől, ami ma rám tapadt, sokáig dörgöltem arcomat a puha kendővel, mire lekerült róla a maszknak érzett sminkréteg. Alsónadrágba, bő pólóba bújtam, majd mobilommal a kezemben levetettem magam a puha, zöldes színbe játszó fotelbe. Gyorshívás, 7-es gomb, várok, kicsöng…
- Szia – szólt bele vége. Hihetetlen felemelő érzés volt hallani a hangját, megkönnyebbülés, remény, a tudat, hogy most mindent tisztázunk, minden mondatunk végére pontot teszünk, és újra minden rendben lesz.
- Haragszol?
- Nem haragszom… - mondta, ám hallottam, ahogy hezitál. Ideges mozdulattal hátratúrtam a homlokomba hulló hajtincseket.
- Akkor mi a baj?
- Emlékszel, mikor azt kérdezted, van-e több titkom, én pedig a fejemet ráztam? Ami azt illeti… lenne még egy.
Meghűlt a vér ereimben, éreztem, ahogy hűvöse mindösszes porcikámat átjárja.
- Mi az?
- Karácsonykor nem Elenával voltam, hanem kórházban. Nem volt különösebben komoly, nem akartam szólni, mert nem akartam, hogy utána ezen járjon az agyad… Méhen kívüli terhesség volt.
Hallgattam, úgy éreztem, képtelen lennék megszólalni, csak vártam, hogy tovább beszéljen.
- Ezért esett olyan rosszul, mikor azt mondtad, legalább nem a miénk. Nem az fájt, hogy nem akarsz gyereket, hiszen még 21 sem vagy, és zenész; najó, azért egy kicsit ez is benne volt, a legrosszabb mégis az volt, hogy emlékeztettél rá, már megint nem voltam őszinte. Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el.
Egy darabig még hallgattam, ő türelmesen várt – meg kellett fontolnom minden szavamat.
- Ez a gyerek-téma… mindig is kényes pont volt számomra. Tudod, nem bízom magamban, nem hinném, hogy jó apa lennék. Egyszerűen nem bírom elképzelni magam egy kicsivel az oldalamon, ahogy játszótérre viszem, és nevetek, ha a falra köpi a pépet. Sosem akartam gyereket, de ha a jövőmre tekintek, mindenképpen a szerves része vagy, és ha ezzel egy örökké síró csemete is jár, örömmel fogadom majd.
Szinte hallottam, ahogy megkönnyebbül, és felszabadultabban veszi a levegőt.
- És neked mi bajod? – kérdezte – Láttam a tegnapi interjútokat a TV-ben, nem tűntél túl boldognak…
Örültem, hogy megkérdezte, örültem, hogy észrevette, örültem, hogy végre kiönthetem valakinek a lelkem. Órákig beszéltünk, őszintébben, mint valaha, és egyikünknek sem akaródzott letenni, míg Tom el nem kezdett dörömbölni a szomszéd falon, hogy ő most már bizony inkább aludna, minthogy a problémáimat hallgassa. Elköszöntem, és mosolyogva indultam én is az ágy felé.