Tom

A mai nap folyamán immár harmadszor kopogtattam a 347-es hotelszoba ajtaján, nyomtam a fülemet hallgatózásra készen a fához, és harmadszor kaptam ugyanazt a dühítő választ.
- Alszom.
- Bill, idáig hallom, ahogy üvölt az Aerosmith, legalább ne nézz hülyének!
- Jó. Zenével alszom.
Felsóhajtottam.
- Engedj be.
- Nem. Egyedül akarok maradni.
- Napok óta egyedül akarsz maradni. Beszélgessünk!
- Nem akarok beszélgetni. Menj el, kérlek.

Napok óta ez ment – az ételt, cigarettát a szobájába kérette, szinte csak a próbákon és fellépéseken láttuk, és már nem is tudom, mióta nem láttam szívből mosolyogni. Georg és Gustav ijedtnek tűntek, senki sem tudta, mi van vele, miért nem gyűlünk össze valamelyikünk szobájában, nézzük kedvenc sorozatunkat, és popcornnal dobáljuk a képernyőt, miközben Bill folyamatosan dúdolgat, hiszen őt még lelőni sem lehet… Én sejtettem, mit jelent ez, tudtam, mikor láttam őt utoljára ilyennek, ám igyekeztem elhessegetni feltörő sejtéseimet.
Egy darabig még hallgatóztam az ajtó előtt, hátha meggondolja magát, majd visszabattyogtam saját szobámba, ahol Georg és Gustav tartózkodott.
- Hogy ment? – nézett fel a hosszú hajú fiú beléptemre. Gustav is felpillantott a kezében tartott Rolling Stone magazinból.
- Még mindig nem hajlandó ajtót nyitni – tártam szét tanácstalanul kezeimet, majd levetődtem egy drapp bőrfotelbe.
- Fogadjunk, csak azért zárkózott be, mert megint Hannah Montana ismétléseket néz – próbálta elviccelni a dolgot Georg, miközben húrokat cserélt kedvenc fekete gitárján.
- Hisztikirálynő – fűzte hozzá Gustav némi megvetéssel a hangjában. Kezdett feldühíteni folyamatos közönyük.
- Ez valami komolyabb, nem veszitek észre? Legalább most az egyszer próbáljatok meg kinézni a függöny mögül, ami a szemeteken van, kösz.
Egyszerre hallgattak el, és néztek rám döbbenten.
- Észrevettük – mondta Georg tétovázva, keresgélte a szavakat -, de azt hiszem, túlnőtt rajtunk a probléma. Segítség kell.
Gustav csendben bólogatott a háttérben, én a plafon domborműveit néztem, arra gondoltam nem, nem, nem történhet meg még egyszer, egyszer már túljutottunk rajta, muszáj újra, meg kell próbálni, el kell űzni, el kell múlnia, el kell tűnnie, én nyugodtan akarom élni az életem…
- Szerintetek felhívjuk? – szántam rá magam a kérdésre, és senki sem kérdezett vissza, mégis kit, hiszen mindenki tudta, hogy itt most csak egy valaki segíthet. Ha egyáltalán segíthet még akárki.
- Nincs más választásunk – szólt Gustav -, vagy ez, vagy muszáj lesz szólnunk Davidnak, az pedig mind tudjátok, mit jelent…
Persze, hogy tudtuk. Cigi, kávé, kóla, és alvásidő megvonást, tengődést, a kései koncertek után fanyar vigyort, semmi kedves, dicsérő szót, és azt a folyamatos, undorító, taszító aggodalmat a szemében, ha Billre néz… Túl sok pont pont pont követte gondolataimat, utáltam ezt a bizonytalanságot, a reszketős majdnem-érzést.
- Ki beszél vele? – tettem fel a kérdést. Mindketten bűntudatosan meredtek rám.
- Tudod, mi nem vagyunk vele olyan kifejezetten bensőséges viszonyban… - kezdte Georg. Kedvem lett volna behúzni neki egyet, annyira dühített, hogy nem képesek szembenézni a problémákkal. Mert én talán olyan marha jóban vagyok vele? Azt sem tudom, miért vannak egyáltalán együtt. Vagy hogy miért költözött Németországba, miért épp az írást választotta, egyáltalán, mit akar mondani a világnak az életével? Hiszen sosem kérdeztem meg.
- jól van – sóhajtottam fel -, ha ennyire nem érdekel titeket, mi van, akkor majd felhívom én.
- Nem mondtuk, hogy nem érdekel – csattant fel Georg, olyan hirtelen kapva fel fejét, hogy copfba kényszerített tincsei szabályosan repültek utána -, de azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy te vagy a legalkalmasabb a feladatra. Nem beszélve arról, hogy bármennyire is egy családnak érezzük magunkat, mégiscsak a te testvéred. Máskülönben jó lenne minél hamarabb a dolog végére járni, mert ha a jelek arra utalnak, amire gondolunk, hogy utalnak, sokkal komolyabb problémáink lesznek, minthogy ki vegye fel azt a rohadt telefont.
Pár pillanatig megkövülten bámultunk egymásra, az óra halk kattogása decibelekkel felerősödött, tik-tak, tik-tak, szólt a hangja, az idő futott, én pedig csak bámultam a két fiúra, akikkel a közös gondok,a közös szenvedély, és a közös kalandok kovácsoltak össze, akikkel együtt már annyi mindent leküzdöttünk, és újabb problémákkal kell szembenéznünk.
- Megpróbálom még egyszer, hátha kinyitja az ajtót – mondtam -, ha nem, akkor telefonálok.
Néma egyetértéssel néztek utánam, ahogy elhagytam a szobát. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, homlokomat egy pillanatra a kemény, hűs fához nyomtam, kezem ökölbe szorult a kilincsen. A fenébe a fenébe a fenébe a fenébe – hajtogatta egy hang a fejemben, én pedig fájó dühvel bokszoltam a levegőbe.
Bill persze továbbra sem nyitott ajtót. Nem sok választásunk maradt.

Bill

Hallottam, hogy megint az ajtó előtt áll, pedig nem szólt, nem próbálkozott kommunikációval, egyszerűen csak tudtam, hogy ott van, ne kérdezd, honnan. Arra gondoltam, bárcsak eltűnne innen, ó, menjen a fenébe, hagyjanak békén, ne akarjanak maguk közé zárni, ne takarják el a fényt, anélkül nem tudok fotoszintetizálni… Csak úszni akartam, lebegni, ahogy a daltöredékek a fejemben, úristen sosem kérdeztem meg hogy mondják az ő nyelvén: szeretlek sosem néztem egyedül a naplementét sosem álltam egyedül egy erdőben hajnalban a lábam alatt nedves fűvel mezítláb sosem piknikeztem egy parkban sosem sosem sosem sosem sosem szánalmas életem van nem ne is tiltakozz szánalmas szánalmas szánalmas én kényszerítettem bele magam szánalmas vagyok szánalmas azt is elcseszem amiben jó vagyok szánalmas milyen szánalmas

Lilia

Esős, de meleg nyári nap volt, a kis Sebastian vidáman gügyögött a is ágyban, miközben plüssállataival bábszínházast játszottam neki. A nyitott ablakon beköszönő szél bekúszott könnyű, virágos ruhám alá, megcirógatta Sebastian puha, göndör haját. Miközben egy rózsaszín plüssvízilóval kezemben hadonásztam, és próbáltam elmagyarázni, miért is jó, ha sok zöldséget eszünk, arra gondoltam, hogy ez így jó. Ezt meg tudnám szokni. A boldogságot, a nyugalmat, aminek van most ugyan egy pici híja, de hamarosan az is megoldódik, és amikor hazajönnek, megkérem majd, hogy költözzön végre hozzám, ha akarja, Tomot is hozhatja, csak itt legyen… Mosolyogva folytattam a bábjátékot, Sebastian visszanevetett rám – ekkor csörrent meg a telefon. Nehézkesen emelkedtem fel, nem akartam felvenni, és szembenézni újra a valósággal, azzal, hogy ott, a házamon kívül nem minden ilyen tökéletes.
- Igen? – szóltam bele. Csönd a vonal másik végén.
- Tessék! – szóltam megint, kissé türelmetlenül, mire torokköszörülés volt a válasz.
- Szia, Lilia, Tom vagyok.
- Szia, hogy-hogy te hívsz?
- Hogy is mondjam… ömm… szóval akadt egy kis problémánk.
Furcsa, milyen mélyen belevésődött ez a pillanat emlékezetembe, az összes apró részlettel együtt. Emlékszem az egész testemen végigfutó remegésre, ahogy tudatosult bennem, csak vele lehet baj, Sebastianra, ahogy hirtelen elhallgatott, majd pityeregni kezdett, az ablakon át bekúszó, kesernyés füstszagra.
A térdem kocsonyás lett, miután végighallgattam Tom mondanivalóját, muszáj volt leülnöm valahova, még a csendesen síró kisfiúval sem voltam képes törődni. Csak ültem a szőnyegen, törökülésben, meredten bámultam maga elé a falra, szememből lassan könnypatakok kezdtek végigcsordogálni arcomon. Rögtön szervezkednem kellett volna, sofőrt vagy talán repülőjegyet keríteni, bedobálni néhány ruhadarabot egy bőröndbe vagy sporttáskába, Sebit lepasszolni Lennardnak, és máris indulni, repülni, felé… De akkor, és ott képtelen voltam cselekedni, csak ültem, és szabad folyást engedtem gondolataimnak. Minden végigfutott rajtam, ami az elmúlt hónapokban foglalkoztatott, gyors, elmosódott, vibrálóan színes vagy éppen nyomasztó, ólomszürke képek, hangok, fények, szavak, hangulatok, ízek. Végül csak egy szó maradna lezárt szemhéjam vásznán, vészjóslóan, pirosan villogva, mint valami Las vegasi kaszinó cégére – miért? 

Tom

Dobogó szívvel tettem le a telefont, ami eddig annyira sem érdekelt, hogy a csengőhangot átállítsam, most mégis főszereplővé vált számomra. Egy darabig még ültem a fotelben, amibe hirtelenjében levetettem magam. Meleg volt, majd’ 30 fok, hátamon izzadságpatakok csordogáltak, mégsem álltam fel, hogy bekapcsoljam a légkondit. Valahogy úgy éreztem, megérdemlem ezt a csöndes vezeklést, itt, szobám magányában, bezárkózva, mintha így a világot is kizárhatnám. Egyre bizonyosabb lettem sejtéseimben, miszerint Bill sosem fogja kinyitni azt a rohadt ajtót, ha csak rá nem töröm. Márpedig előbb-utóbb sor fog rá kerülni. Davidnak azt mondtuk, beteg lett, és mivel még így is be akart menni, hozzátettük, hogy nagyon fertőző, úgyhogy csak az orvos mehet be hozzá, akit természetesen már kihívtunk, igen, minden el van intézve.
A valóságban persze semmi sem volt rendben, hiszen egyikünk sem akarta elhinni, hogy a történelem újfent ismétli önmagát.

Bill

Színes fények villództak körülöttem, koncentrikus, gyémántos csillogású körök lebegtek szemem előtt, kacéran, integetve hívtak játszani. Én pedig belementem a játékba, repültem, szárnyaltam, daloltam velük, és elhittem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere, nincsenek rajongók, nincsenek bandatagok, nincsenek hangszerek, nincsenek dallamok, nincsenek kötelezettségek, nincsenek elvárások, nincs talán még zene és Lilia sem, én pedig boldog vagyok, ó, istenem, boldogabb, mint eddig bármikor szánalmas kis életem során. Talán ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint amikor először mentünk át az óvodából az iskolába, és hatalmas papírtölcsért kaptunk, tele cukorkával. A tölcsér szinte nagyobb volt, mint mi, 6 éves kisgyerekek, de mindketten hősiesen cipeltük, egészen hazáig, ahol pedig valami félős áhítattal nyúltunk bele, és szórtuk ki az ágytakaróra a fényes papírba csomagolt édességeket, sejtelmesen zizegett rajtuk a celofán, a fény visszatükröződött rajtuk, és mesei színekkel ruházta fel arcvonásainkat…
Aztán elmúlt. Elfoszlottak a színes körök, elhalványult a fény, elhalkult a gyermekkort felidéző, zizegő hang. Újra én voltam a világ legszerencsétlenebb embere. Egy mocsárban feküdtem, de különösmód nem holmi barna tőzegmocsárban, mint amilyen mellett Mr. Rochester vágtat el néhanapján, hanem narancssárga, bugyborékoló, gyógyszerszagú mocsárban. Körülöttem ismerős arcok úsztak el a sűrű folyadékban, némelyikük utánam kapott, de a legtöbb csak elfordította a fejét, ha meglátott, hiába nyúltam utánuk könyörgőn, kezem minduntalan lehanyatlott. A gusztustalan, narancssárga lötty körülöttem hömpölygött, felkúszott az orromba, arcomat simogatta, lezárta a szemhéjamat, húzott magával, én pedig rábíztam magam, hagytam, hogy elsüllyedjek…