vért nyaló  naplemente

I. – A sötét elfek

Sokan a vámpírokhoz hasonlítják a sötét elfeket.  A faj tagjai ezt meghallva legtöbbször csak kacarásztak, még a feltételezés is nevetséges volt, ha nem megalázó, hogy ahhoz a vérszívó nemzethez hasonlatosak lennének! Fehér bőrük, és többnyire vörös szemük tényleg jelentett némi párhuzamot a két faj között, ám az elfek teste sokkal kifinomultabb, nyúlánkabb volt, és nem kényszerből, hanem élvezetből öltek. Testük és szellemük akkor is ugyanolyan ép és erős maradt volna, ha csak növényeket és fényt vesznek magukhoz. Ezt a tulajdonságot erdei rokonaiktól örökölték, akiket –mellesleg- szívből gyűlöltek. A sötét elfek minden év harmadik vasárnapján, mikor még mindent csillámos-fehér, hideg hó borít, báli mulatságot rendeznek, ahol rendezik üzleti ügyeiket, vagy éppen szerelmi ügyek szálait bogozgatják kedvenc italuk, a mentollal megbolondított buborékos pezsgőt szürcsölgetve.

II.- bál, lakoma, tompa csillogás

Minden évben ugyanaz tárul szemei elé ezen a napon. Rengeteg színes kelme, a csillárok fénye visszatükröződik az ékszereken, és a szemekben; párok bújnak össze itt-ott egy sarokban, a lányok kézről-kézre repülnek. Mégis tompa az egész. Üres. Ezek csak babák.

Kythra is repült, sötét, göndör hajú elf társaságában, akinek még a nevére sem emlékezett…

De nem is számított. Tekintete minduntalan a mögöttük táncoló párosra kalandozott partnere sötét ingbe bújtatott válla fölött. Abe az egyik halandó lánnyal táncolt, hullámos-szép fekete haja a vállaira omlott.

Kythra keserűen elhúzta szép vonalú száját. Nem értette, Abe hogyan képes ezekben a hús-vér teremtményekben bármi egyebet is látni a táplálékon kívül, ha őt szinte észre sem veszi. Pedig benne is megvolt minden, ami egy elfet széppé tesz: fürtjei csillámporok és a tél hópelyheinek keverékei, sőt, az átlaggal ellentétben neki még csak nem is ébenfekete, hanem tiziánvörös, sikamlós, fékezhetetlen hajtömeg jutott. Hajbókoló rajongói sokszor közölték vele, remegő nyelvvel, dadogva; hogy szeme csupa felhősiralom, kék és fekete házasságából született keverék, olyasmi, mint az égbolt színe vihar elején.

Kythra hátrarázta haját, és ügyesen közelebb navigált Abe-hez és partneréhez. Cipőinek sarka vidáman kopogott a márvány padlón, kékesfekete ruhájának szoknyája lágyan szállt körülötte, ahogy párjának karja finoman forgásra ösztökélte. Lélekben azonban nem figyelt mozgására. Azon tanakodott, mikor lesz már vége ennek az egész ragyogó-fényes mulatságnak, mikor adhatják át magukat annak az élvezetnek, hogy fogait a halandó lányok húsába mélyesszék, és hagyják, hogy a sűrű, bíbor nedű lecsurogjon szomjazó torkukon.. A bál mindig ezzel a lakomával ért véget, és Kythra, bármennyire elege is volt a műmosolyból, ki nem hagyta volna.

Tovább viselte ékszereit is túlragyogó mosolyát, amit főleg a mellette táncoló férfinak tartogatott, ám legbelül érezte, ahogy újra elönti torkát a düh fojtogató-piros, száraz füstje. Elhatározta, hogy örökös éhüket csillapító lakomájuk után elkapja Abe-et, és megbeszéli vele kívánságait. Ha nem lesz hajlandó együttműködni, esetleg meg is öli. Az elfek között nem ritka az érzelmi ellentétek miatti haláleset. Lélekben vállat vont.

A hatalmas kristályharang, ami a mennyezeten lógott, ragyogó csillárok társaságában, most megkondult. Hangos, tiszta, csengő-bongó léghangon. A táncoló párok megálltak, és a halandó lányokat kezdték el figyelni. Azok mit sem sejtve mosolyogtak táncpartnerükre, egészen addig, amíg azok hihetetlen gyorsaságról és erőről tanúbizonyságot téve fel nem kapták őket, hogy az öt hosszú asztalra fektessék, és ott leszíjazzák testüket. Az elfek ujjongva tapsoltak, volt, aki még sötét, csillámló gömböt is varázsolt fejük felé. Aztán, megbeszélt csoportokban az asztalok köré gyűltek. Nem voltak sokkal többen ötvennél. Az éteknek szánt áldozatok rémülten feszengtek kötelékeik között, sikításra képtelen. Kythra eddig észre sem vette, de mind az ötnek más színű haja volt, ami most tompán csillogott a csillárok fényében. A nő felemelte tekintetét.

Abe lázasan csillogó szemmel állt saját halandója felett, majd, mikor meghallotta, hogy viszonylagos csend lesz, beszélni kezdett.

- Barátaim, testvéreim! Tudom, milyen régóta vártok erre a pillanatra… Ezért aztán nem kívánom tovább szaporítani felesleges szavaimat: kezdődjék hát a lakoma!

Ujjongás tört ki a teremben, majd a lányok utolsó halálsikolya, ahogy a hegyes fogak számtalan helyen húsukba mélyedtek, kiszipolyozva belőlük az éltető, meleg, vörösen csillogó vért. Az áldozatok vergődtek a kötelek szorítása között, ám lassan megadták magukat a tucatnyi elf éhségének, és mozgásuk egyre lassult és lassult, míg végül teljesen abbamaradt. Sűrű, fekete ürességben úsztak..

III.- napfény, cigarettafüst, zöld szemek

Kythra arra ébredt, hogy a napfény meztelen hátát melengeti, ami a sötétség teremtményének igencsak kellemetlen érzés. Bosszúsan visszarántotta magára a sötétkék plédet, és nehézkes mozdulattal megnézte az éjjeliszekrényén álló óra fehér számlapját. 8:30. Sikeresen elaludt. Felkelt, az ablakhoz sétált, behúzta a függönyöket, ám a fény egy csíkja így is sikeresen bejutott a szobába, megcsillantva a selymes, fehér bőrt meztelen testén. Utálkozó fintorral lépett szekrényéhez, hogy felöltözve munkába indulhasson.

***

Az örökös cigarettafüst megőrjítette. Érzékeny orrának nyálkahártyáit kínozta a füst kesernyés, égető aromája, ahogy izzadságszaggal, alkoholbűzzel, és a papírpénz semmihez sem hasonlítható illatával keveredett.

Kythra a rúd körül tekergőzött, hajlongott. Mikor az öregekből álló elf-tanács kiötlötte, hogy fajuknak igyekezniük kell teljesen hétköznapi emberként viselkedniük, elhatározták, hogy évente 20 elfnek munkát kell vállalnia a belvárosban. A személyeket sorshúzással döntötték el. Kythrát nem keserített el a dolog, mikor az ő neve is kikerült a kalapból: nála jobb táncos egy sem akadt az elfek között. Így, ahogy a városba csöppent, betért az első lebujba, és munkát vállalt.

Teste le volt öntve csillámporral, a kihívó fehérneműn kívül nem viselt mást, mégis táncolt, belefeledkezve a zenébe és a férfiak éhes pillantásaiba, táncolt, mintha az élete múlna rajta. Tiziánvörös haján örvénylettek a lebuj fényei, kavargó fénypontokként mozogtak a hajkorona tulajdonosával.  Fejét hátrahajtotta, lábait behajlítva lejjebb csúszott. És akkor meglátta.

Ő is ott ült, a színpad alatti asztalok mögött, a többi férfi kaján vigyora közt, vörös szemeit zöld kontaktlencsével álcázva.

A fenébe, mit keres ez itt? –gondolta Kythra. Régen mindent megadott volna érte, ha Abe szemeit fedetlen testén tudhatja, most mégis megalázónak érezte szerepét, ahogy a férfiak szórakoztatására egy rúd körül vonaglik. Szerencse, hogy mindjárt vége a műsorszámának. Már csak az utolsó akkord végét kell kivárni, szépen mosolyogva… Ez az.

Meghajolt, majd kecsesen riszálva csípőjét, ellejtett öltözője felé.

***

Szinte hajszálpontosan tudta, mikor fog a férfi benyitni az ajtón, most éppen zöldben játszó szemeit felcsillantva. Kythra éppen kockás inge elejét gombolgatta, mikor a tükörben meglátta a közeledő Abe alakját.

- Mit csinálsz itt? – szegezte hűvösen a férfihez a kérdést, miközben nyaklánca csatjával bíbelődött.

- Kíváncsi voltam a műsorodra- vigyorgott a kérdezett.

- Remélem, legalább élvezted-, morogta a nő, miközben letörölte a maradék csillámport arcáról.

- Hát- mondta Abe, és a vigyor továbbra is letörölhetetlen volt arcáról- messze lepipáltad a többi táncosnőt.

Kythra begombolta feszes farmernadrágját –amit kifejezetten utált- majd vállat vont.

- Ez igazán nem meglepő. A termet, a mozgás… De hát minek magyarázom neked?

A férfi mindentudó mosollyal válaszolt neki.

- Egyszerűen csak szereted, ha hozzám szólhatsz.

 Kythra megtorpant mozdulata közben, amivel pénztárcáját akarta betömködni a fekete bőrtáskába. Ilyen hamar rátapintott a lényegre? Ennyire átlátszó lennék?

A férfi közelebb lépett, végighúzta egyik ujját a nő járomcsontján.

- Ha elhívlak ebédelni, ugye nem utasítod vissza? –kérdezte halkan.

Kythra némán rázta szép fejét.

IV. beteljesült álmok?

Régóta vágyott ezekre a percekre, amit kettesben tölthet el Abe sejtelmes-piros szemeivel, és sötét, mégis sokat ígérő mosolyával. Igaz, hogy a férfi szemei most éppen smaragdzöldben pompáztak, de igazán nem ez volt a lényeg.

Kythra kicsit kellemetlenül érezte magát az elegáns étteremben, ahol alaposan megnézték kockás inge és farmerja miatt, ám Abe tiszteletet parancsoló megjelenése lenyelette a főpincérrel csípős megjegyzését.

Az ablak melletti asztalnál ültek, a sötétzöld terítőn kis üvegvázában sárga rózsák bontogatták szirmaikat, a napfény megcsillant rajtuk, igazi arany-ragyogásba vonva szirmaikat. Az asztalnál ülő pár vörösbort kortyolgatott, melynek mély-bíbor, vért idéző színe kaján mosolyt csalt arcukra. Időnként egymásra pislantottak, és felfelé görbítették szájukat, mikor tekintetük találkozott, míg a férfi meg nem unta a szótlan várakozást.

- Hallottál a legújabb botrányról?

Kythra felkapta a fejét, tincsei csak úgy repültek utána: izzó parázslánc a levegőben.

- Diraya csemetéjéről?

- Ó, igen- suttogta az elf. Halkan, már-már a titkot elárulókra jellemző hangnemben beszélt. – A kislány persze gyönyörű, egyetlen-egy szépséghibája azonban az életébe kerülhet.

- A szőke haja- bólintott a nő.

A bezártságot, barlangi üreget előnyben részesítő sötét elfek között a szőke hajkorona ritkaságszámba ment, mivel legtöbbjüknek fekete, vagy egészen sötétbarna tincsek jutottak, és vörösek is csak elvétve fordultak elő. A világos hajszálak azonban egyet jelenthettek: árulást. Azt, hogy a csemete halandó ember fattya.

- Gondolod, hogy bántják majd érte? – kérdezte a férfitól. Az bólintott.

- Biztos vagyok benne.

Várt, amíg a pincér eléjük teszi a megrendelt ételt.

- És éppen ez az, amiért elhívtalak ide.

Kythra szájában megállt a falat. Mi köze neki ehhez? A férfi rendületlenül folytatta.

- Tudod, hogy nem vetem meg a kapcsolatot a halandó nőkkel- itt nyelt egyet- És hatalmas ballépést követtem el.

- Valóban?- szólalt meg a nő érdeklődve.

Abban a pillanatban két másik elf lépett be az ajtón. Alig észrevehetően villant a szemük, jelezve, hogy felismerték az ablak mellett ülő párost, majd letelepedtek a terem túlsó végében.

- Inkább egyél- utasította a férfi komoran- - Nem akarom, hogy rajtad kívül bárki más meghallja.

Kythra hallgatagon adagolta magába az ételt, közben kíváncsian várta, mi fog kisülni a dologból.

Az ebéd végeztével nem érte váratlanul a neki szegezett kérdés:

- Ismersz egy csendes helyet?

Kythra megengedett magának egy csendes mosolyt.

V. végzetes döntések és következményeik

Lábuk alatt a belváros terült el, az emberek csak parányi gombostűknek látszottak, ahogy a járdán meneteltek, az autókat pedig látszatra akár a kezükbe is vehették volna, hogy a betonon tologassák őket. Kythra hátradöntötte fejét, engedte, hogy a szél bekússzon tiziánvörös tincsei közé, játsszon velük, simogassa fejbőrét, mint az ügyes szeretők. A szél pedig engedelmesen táncba vitte haját, mellére tapasztotta a kockás anyagot, medálját a bőréhez csapdosta.

Békesség, szenvedély és szépség, mind megfért egymás mellett itt, az egyik bérház tetején. Nem voltak túl messze az étteremtől, mégis egészen más világba csöppenve érezték magukat.

- Ez az érzés csodálatos- mondta Abe, a napsugaraktól felhevült betonon fekve, karjaival a feje alatt. Kythra elgondolkozva dőlt mellé.

- Mesélj hát a ballépésedről.

- Arról, amit éppen elkövetni készülök, vagy arról, ami már megtörtént?

- Mindkettő érdekelne- válaszolta rekedten.

Hagyta, hogy a férfi ajkai beborítsák sajátját, majd elkalandozva, lesimogassák róla a ruhát. Élvezte, ahogy az erős karok teste köré hurkolódnak, ahogy a hegyes, fehér fogak itt-ott bőrébe marnak. Szenvedélyesen, vörös hajú színéhez illő tűzzel szerette viszont a férfit, szeme előtt színes, koncentrikus körök úsztak, és lassan mindent elfelejtett az elméjére települő, lilaarany ködben.

***

Földöntúli békesség szállta meg. Feküdt Abe mellett a meleg betonon, a nap lassan lenyugodni látszott, a színek az égen mérges kígyók módjára haraptak egymás farkába, játékosan kergetőzve a napkorong körül. Meztelen teste a férfiéhoz simult, ujjai néha végigcirógatták a fehér bőrt, csak, hogy meggyőződjön róla: nem vált köddé, nem csak álom volt, amit az előbb átéltek, azt a fejvesztett őrjöngést, amiben egymást felfalni kívánták.

- Gyakran vesztett el a fejed? –dorombolta kiscica módjára a férfinak.

- Előfordul- válaszolt az, és Kythra a hangján is hallotta, hogy mosolyog magában. – Van türelmed most végighallgatni?

- Bármikor- sóhajtott. Nem volt kedve ballépésekről, döntésekről szóló történetet hallgatni hosszúra nyúlt élete boldog pillanatainak egyikében, de úgy érezte, tartozik annyival a férfinak, hogy meghallgatja.

- Mint bizonyára tudod, egy bankban dolgozom. –fordította fejét a nő felé. Az bólintott.

- Igen.

- Nos, egyik nap furcsa ügyfél kért hitelt tőlem. Hosszú, selymes szőke haja volt, és olyan különös, lilás szemei, amit még soha életemben nem láttam…

Kythrának összeszorult a torka, ahogy a férfit hallgatta, de ő rendületlenül folytatta tovább.

- Ahogy a papírjait nézegettem, biztos voltam benne, hogy nem kaphatja meg a hitelt, nem volt meg a biztos jövedelme, egyébként is, egyedülálló nőknek ritkán van esélyük a kölcsönre. Megkérdeztem, mire kellene neki a pénz. Elmesélte, hogy rossz társaságba keveredett. Drogos barátja túllőtte magát, miközben még több adag pénzzel tartozott a dílernek, aki ezentúl a nőt, Emirát zaklatta. A pénz arra kellett volna, hogy kifizesse, és megszabadulhasson tőle. Annyira sajgott a szívem, hogy nem segíthetek neki, annyira szántam a nőt az ibolyaszemekkel… Hogy másnap elmentem hozzá a lakására.

Kythra lehunyta kék-fekete szemeit. Élénken maga elé bírta képzelni a halandó nő fájdalmait, majd a meglepettségét a megkönnyebbüléssel párosulva, ahogy meglátja a férfit az ajtóban… Valószínűleg azt hitte, mégis megkapja a hitelt.

- Folytasd-, utasította Abe-et.

- Felajánlottam neki, hogy én elrendezem tartozását, sőt, ha akarja, akár örökre megszabadítom a világot a drogárustól. Kétkedve, ijedten fogadta ajánlatomat. Én pedig elképedtem, erre a reakcióra nem is számítottam. Aztán egyre többet beszélgettünk, és…

- Szeretők lettetek. – fejezte be Kythra a mondatot a férfi helyett. Torkát most már nem csak elszorította, hanem egyenesen kaparta, hosszúra nőtt körmeivel, a düh vörösfekete szörnye.

- Igen. – szorította össze szemhéját a férfi- A zaklatóját megöltem, és kiszívtam bele vérét, a legutolsó cseppig.

- Miért?- suttogta Kythra. A férfi felcsattant.

- Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem!

- Hát persze- sziszegte fogai közül. - És mihez kell annyira a segítségem?

Abe felült, megragadta a nő karját. Erős ujjak vájtak bele a bársonyos bőrbe.

- Emira a gyermekemet hordja a szíve alatt. Segíts, Kythra, segíts eltűnnöm! Nem vihetem haza, a többi elf közé. Tudod, mi lenne belőle.

Kythra elgondolkodva nézte a férfit. A kontaktlencsén is átsejlett szemének vérvöröse.

- Mit kellene tennem?

- Ha bárki kérdezi, mondd, hogy megöltél.

Nem is rossz ötlet… Eltűntetni, senki se találja nyomát… Bár táncolt volna vele azon az átkozott bálon!

Elméjére kegyetlen, fekete homály telepedett, nem tudott tisztán gondolkodni. Szája gonosz vicsorgásra húzódott.

- Miért pont én? –suttogta, tenyereit a férfi mellkasának simítva.

- Neked elhiszik- mosolygott Abe, miközben kisimított egy tincset a nő arcából.

- Elhiszik, mi?- szűrte fogai közt a két szót Kythra, majd erőt gyűjtött, és meglökte a férfit. Az némán, levegőért kapkodva zuhant alá, szemeiben értetlenséggel, a biztos halál tudatával; hogy elnyelje a város forgataga.

Kythra zokogva zuhant térdre, a nap sugarai vigasztalóan fonták körbe alakját: szerelem gyilkosa a város felett.