Drágám, vihar tombol szemeidben
és egymásnak döntöd ujjbegyeidet.

-

A reggelek, amikor velem szemben ülsz a külvárosi vonaton, azok a legfényesebb reggelek az összes közül. Az egész utat eltölthetném azzal, hogy megcsodálom hajad minden egyes hullámát, körmeid különböző formáit, ha hagynád. Néha összesúrlódnak térdeink, a szívem pedig ficánkolni kezd, de nem hiszem, hogy te ezt észrevennéd. A tekinteted az ablaküveg mögött elhaladó tájat kémleli, mintha te is odakint szeretnél lenni.
Ha hagynád, kivilágosítanám a te reggeleidet is.

-

A délutánok, amikor ugyannál az állomásnál szállunk le, azok a legmelegebb délutánok az összes közül. Utaink ugyan elválnak az állomás végén, azonban hallom, ahogy sarkaid a betonon kopognak, még ha csak fél percig is, és arra késztet, hogy a karjaimban tartsalak, és soha, soha ne engedjelek el.

-

Reggel rámmosolyogtál, és azt hiszem, a szívem kihagyott egy pillanatra. Piszkosfehér fogaid voltak, és a szád sarkában két gödröcske jelent meg, ahogy mosolyogtál. Kataként mutatkoztál be, én pedig, összekeverve mondanivalómat, örülök-hogy-megismerhetlekként mutattam be magamat. Nevettél ügyetlenségemen, én pedig bocsánatod kértem, amiért ilyen félszeg vagyok. A vonat lelassított egy megállónál, és én végre kimondtam, hogy a nevem Máté. Megérintetted a karomot, pont a könyököm alatt, és azt mondtad, délután látjuk egymást a vonaton.

-

Délután az egész hazafele utat végigbeszéltük, és azt hiszem, beléd szerettem. Ahogy leléptünk a vonatról, az ég megnyítl, és záport zúdított ránk, de te mögöttem álltál, és megosztottad velem az esernyődet. Mint mindig, most is elváltunk az állomás végén, de tenyerembe csúsztattál egy papírdarabot; a telefonszámodat. Ahogy hazafelé sétáltam, az eső elállt, és egy ideig azon gondolkodtam, vajon ki állíthatta meg.

-

Reggel megcsókoltál, de én túlságosan benne éltem a tündérmesében ahhoz, hogy bármit is érezzek. Nem láttam, merre tartok, mikor leléptem a vonatról, egy megállóval a tied előtt. Számos alkalommal ütköztem neki embereknek, és azt hittem, elment az eszem. Beteg a szerelemtől, mondhatnád. Elvarázsoltál, Kata.

-

Délután elkísértél a lakásomba, miután leléptünk a peronról, és valami furcsa érzés kavargott a gyomromban. Tűz volt a szemedben, és szenvedélyt éreztem a szívedben. A bezárt hálószobaajtó mögött a szenvedélyed elszabadult,  megengedted a tűznek, hogy rám zúduljon szemedből, és szörnyeteggé váltál. Egy vad, erkölcstelen, gyönyörű szörnyeteggé.

-

Reggel fájt a fejed, én pedig mögötted ültem, és a hátadat simogattam. Azt mondtad, jobban leszel, ha leszállhatsz végre a zajos vonatról. Borzalmas éreztem magam, hogy magadra kell hagynom téged, mikor elváltunk, de elkéstem volna a munkahelyemről. Bár így visszatekintve, a munkám elvesztése nem is tűnik olyan nagy árnak.

-

Délután nem voltál ott a vonaton, pedig kerestelek. Mindig ugyanabba a vagonba szálltunk fel, de a biztonság kedvéért ellenőriztem a többit is. A peron üres volt a cipősarkaid vidám topogása nélkül. Mikor hazaértem este, aludtam, olyan nagyon sokáig aludtam.

-

A reggel, amikor elmondták, mi történt veled, üres volt.

-

Azon a reggelen összeestem, ugyanabban a vonatkocsiban. Az emberek felsegítettek, és a hátmat simogatták, úgy, ahogy én a tiédet. Néha-néha láttak minket együtt, és ők is tudták, mi történt veled. Azt mondták, nem éreztél semmit. olyan gyorsan történt. Sétáltál, egyik kezeddel a fejeden, másikban az aktatáskáddal, szorosan összezárt szemhéjakkal, próbálva leszámolni a fájdalommal, nem figyelted, hova lépsz, merre mész, beestél a sínek közé.

-

A reggelen, mikor a rendőrség az ajtómon kopogtatott, órákon át sírtam. Várandós voltál, hercegnőm. Apa lettem volna. Az idő valami mást képzelt el.

-

Aznap nem volt délután.

-

Drágám, te vagy a vihar a szemeimben
és az ujjbegyeimben.