Tényleg nem csak ámította magát? Nem lehet, hogy mégiscsak tévedés volt az egész? Biztosan kényszerképzetei voltak, amit az akut fejfájás és a láz okozott. Ez a tél túl hideg volt. Összefűzte a kabátját, és kezeit mélyen  zsebébe ásta. Kesztyűje nem volt, és a saját maga kötötte sál már nem tudta őt ettől az időjárástól megvédeni.

Zúgott a feje, ahogy felszállt a villamosra. Megpróbált a zenére koncentrálni, pedig az csak félhangosan szólt. Már megint ez a zörgés, a zizegés, egy dob hangja valahol messze a távolban. Egy emberen se látszott, hogy észrevette volna, egyikük se fogta fel.

A sok méhkas, pad, üzlet elképesztő gyorsasággal repült el szemei előtt. Hét éve történt, hogy elhagyta a dzsungelt. Hét év, mialatt megpróbálta maga mögött hagyni a múltját, és új életet kezdeni. Jobban is tudhatta volna: a nagyváros nem neki való. Kétségbeesésében még inkább visszamenekült a dzsungel sűrű bozótjába.

„ A következő megálló: A. Maximilliam-utca!”

Egyre több ember szállt föl, és ő egy sarokba szorult. Fulladozott. A városban sokkal több ember él, mint azt ő képes lett volna elviselni. Térre volt szüksége, még több helyre. Levegőt vett. A szíve szabályosan dübörgött mellkasában. Egészen hangosan hallotta, ahogy egyszerre valaki ritmikusan elkezdi verni a dobokat. Olyan volt, mintha az össze ember szívét hallotta volna egyszerre dobogni, aki a villamoson volt. Nem, ez nem lehet. Ez egyszerűen nem lehetséges. Befogta a fülét, mint egy kisgyerek, aki fél a villámlástól, a nyomasztó zaj azonban még intenzívebbé vált, belőle jött, a kétségbeesés, pánik és tehetetlenség falába ütközött. Ki volt szolgáltatva ennek a hangnak, és nem tudott ellene semmit se tenni.

Ekkor a villamos megállt, és a zaj olyan hirtelen tűnt el, ahogyan jött. Nem lehetett több dobot hallani. Újra biztonságban érezte magát. Egy ugrással a járdán termett, és fellélegezve figyelte a mellette elhaladó villamost. A hideg hó az arcába szállt, könnyeket csalt szemébe. Harcolt a szél ellen, de már szinte az összes ereje felemésztődött. Már csak pár méter, gondolta. Már csak… Nehezen és szabálytalanul lélegzett, és utolsó erejével megállt egy lámpaoszlopnál. Csak most vette észre, hogy már régóta sötét volt az utcák csak gyéren voltak megvilágítva. Az egész teste reszketett, a kezei jéggé dermedtek. Körbenézett. Egy árva lelket sem lehetett felfedezni, egyetlen kutya sem kóborolt az utcán. Minden teljesen üres volt. De hiszen most szállt le a villamosról! Ebben teljesen biztos volt. Nem tévedhetett. Mindennek rendben kellett lennie.

Felnézett. A vihar fokozódott. A sűrű hófüggyönyön át alig tudott valamit kivenni. Megfordult. Ez volt az irány, ahonnan jött? Nem, az biztos az utca túloldala volt. Fáradt volt. Nem bírta tovább. A szél élesen, metszőn sustorgott a fülébe. És megint hallotta. Érezte a dobverések jéghideg leheletét a tarkóján. Nem mert megfordulni. A pulzusa érezhetően emelkedett. Félve lehunyta szemeit, és futásnak eredt. Tovább futott, gyorsabban futott. Újra és újra megbotlott, érezte a hideg havat, és csak nehézkesen tudott feltápászkodni. De tovább kellett mennie. A dobverés egyre hangosabb lett, egyre közelebb jött, ahogy futott előle. Csakhamar minden oldalról hallható volt.

Tovább futott. Fullasztó meleg volt. A homlokáról ömlött a veríték, a vastag kabát akadályozta a rohanásban.  Hallani lehetett a vadállatok és a madarak rikácsolását. Lábfeje beleakadt egy gyökérbe, és elesett. Az ingoványos talajban és a burjánzó növényekben ismét a dzsungelt fedezte fel. A nehéz levegőt, amit nem tudott rendesen belélegezni. Újra ott volt.

A fiatal férfi zavartan ébresztgette az átfagyott testet. A nő ruhái piszkosak voltak, és teljesen átáztak, az arca dermedt volt, kézfejének bőre érdes és repedezett.
- Hölgyem, hall engem? Hölgyem, ébredjen már fel!

A férfi nem kapott választ. A nő hallgatott, egyáltalán nem reagált, úgy tetszett, mintha aludna. A vihar elcsendesedett, és a nap kelőben volt a szürke város felett. A lány szíve megszűnt dobogni.