A fiú gyönyörű, új, felfedezetlen. Azóta akarta megcsókolni a lányt, mióta találkoztak, éppen egy hete,  mikor ennek az érthetetlen kémiának áldozatául esett.
 - Ne – mondja a lány, kezeit akaratlanul is egy „igen-mintába” fonva a fiú karja köré, ahogy az arcát az övéhez közelíti.
- Még csak azt sem tudod, mi a kedvenc színem.
A szél kegyetlenül vágja át magát vékony dzsekijén, a fiú mellkasa pedig olyan meleg…
- Piros – találgat az, a válasz valószínűleg helytelen. Két füle csípős-hideg.
- És hány kutyám van?
- Kettő – mondja, a lány pedig vadul nevet a szerencséjén, ahogy a fiú a nyakához dörgölőzik.
- Próbállak megmenteni – árulja el neki, ahogy tehetetlenül a fiú vállainak dől -, attól, hogy ne bánd meg, ahogy holnap felébredsz.
A fiú mosolyog, a lány feje búbját simogatva, majd saját magához húzva, hogy az ajkaik súrolják egymást.
- Talán nem akarom, hogy megments.

---

A nap másnap mesterkélt vidámsággal ragyog, a kavics is különösen éles a lány meztelen talpai alatt. Zavartan, de boldogan emelkedik lábujjhegyre, hogy búcsúzóul megölelje.
- Ha valaha is látlak még, én… - a fiú egy csókkal szakítja félbe.
- Amikor újra látsz. Amikor, és nem ha.
Következő nap, mikor egy üveg mentasziruppal önti végig a kötényét, a fiú megjelenik: egy bögre kávét és egy csókot rendel.

---

Egy hónapba telt, mire hivatalosan is járni kezdtek, és még párba, mire a fiú elsuttogta: „Szeretlek.”
De így, visszatekintve, egy óra is elég volt neki ahhoz, hogy végérvényesen megváltoztassa a lány életét.

---

- Miért nem írsz már? – kiabál lány a lánynak a padlásról. Az ingerülten leteszi a tollát és sóhajt.
- Nem tudok semmit sem elmondani. Nincsenek meg hozzá a szavaim.
A fiú összehúzza szemét, és az ajkába harap.
- Akkor hagytad abba az írást, mikor megismertél.
A lány nem helyesel, de nem is ellenkezik. Ehelyett felmászik a fiú mellé, és elgondolkodva fészkelődik el lábain.
- Újra írni fogok – mondja, és egy hatalmas vigyor terül szét az arcán.
- Akkor is csupa jót fogsz gondolni rólam? Ha már híres író leszek, meg minden?
Félresöpri haját, a fiú pedig tenyerébe fogja kezét, és lehúzza magához.
- Akkor már a feleségem leszel, szóval szerintem igen.
Elengedi a lányt, és visszahanyatlik a párnára. A lány lekapcsolja a villanyt, és mosolyogva bámul a plafonra, a hálószoba zajait figyelve, amíg a fiú lélegzése méllyé és egyenletessé nem válik.

---

- Jobbat érdemelsz nálam – mondja a fiú – Én semmi vagyok. Értéktelen. Valaki olyat érdemelsz, aki… tökéletes.
- Nekem nem kell senki tökéletes. Nekem csak te kellesz.

---

A gyakori veszekedések kezdték követelni áldozataikat.
Legtöbbjük ugyanolyan lélegzetelállító volt a lány számára, mint a levezető szex. Mindkettő eszeveszett, düh vezérelte, és fájdalmas. Csendesen fekszik a fiú mellett, egyik kezét a bordáin nyugtatva, és nem tesz hirtelen mozdulatokat. Nem ijesztheti el magától, ha egyszer olyan keményen harcol érte.
- Megint rászoktam a dohányzásra – suttogja bele a fiú a szoba csendjébe. A lány nem tud mit reagálni, így nem mond semmit.

A fiúnak nem kell kimondani: gyáva vagyok.
A lánynak sem kell kimondania: tudom.

---

A lány nem tudja megállni, hogy megcsókolj, majdnem el is hiteti magával, hogy ha kikapcsolja a melltartóját, utána minden rendben lesz. Boldogan él majd, míg meg nem hal. Kezeik gyorsan és gyakorlottan mozognak, de ez alkalommal az egész helytelennek tűnik.
- Biztos vagy benne, hogy helyes, amit teszünk? – kérdezi a lány, ajkait végigfuttatva a fiú állkapcsán -, velem maradsz? Veled maradok?
- Számít ez most? – kérdezi a fiú, és kezei majdhogynem gyengéden siklanak végig a lány csípőjén.

Utána elkezdi felhúzni a boxerét, a lány pedig először ébred tudatára meztelenségének, sebezhetőségének.
- Nem kellett volna ez tennünk – mondja a fiú, fejét ingatva. Aztán – Azt hiszem, szünetet kéne tartanunk.
Szóval számított, tudatosult a lányban, ahogy az ablakrolón beáramló, meztelen testén végigsvenkelő szürke, esti fényt nézte. Jobban számított, mint bármi más.

---

A szombat olyannak tűnik, mind az összes szombat, amit az elmúlt 14 hónap során együtt töltöttek, leszámítva, hogy a fiú a fotelben gömbölyödik össze, hasztalan próbálva elkerülni a szobában az elefántot, amit a lány tárt karokkal fogadott. (?)
- Nézd, sajnálom – mondja a fiú erélyesen – Ez nem fog működni. Szabadságra van szükségem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy holmi barátnők miatt aggódjam.
A hangja mély és idegen.
A lány az ismerős arcot nézi, a szemöldök finom ívét, az erős állat. A vonások mind felismerhetetlenné olvadnak.
- Nem szeretném valamelyik írásod darabjaként végezni – mosolyog a fiú fintorogva – De tudom, hogy egyszer majd milliókat keresel egy történettel arról, hogyan törtem össze a szíved.
- Megígérted, hogy nem te leszel az, aki kettéroppantja – mondja a lány elkeseredetten, hihetetlenül szánalmasan, de képtelenül arra, hogy abbahagyja saját maga megsemmisítését.
- Hazugságok – mondja csendesen a másik, és félrefordítja fejét.
A lány figyelmesen néz erre a fiúra, akiről azt gondolta, ismeri, és elkezd hinni benne, hogy talán végre az igazat hallotta tőle.
Autója kulcsai belevágodnak tenyerébe. Nyaklánca túl szorosan a torkának. Figyeli, ahogy darabokra hullik az élete, mint ahogy az ember egy autóbalesetet figyel, morbid kíváncsisággal. Visszanéz, hasztalan harcol. Sóoszlopnak érzi magát.
- Azt hiszem, meg fogod bánni – mondja, és kényszeríti testét, hogy egy lépést tegyen az ajtó felé.
- Valószínűleg.
- Akkor miért teszed?
- Mert most még nem bánom.

---

Egyszer a lány majd találkozik egy fiúval, gyönyörűvel, újjal és felfedezetlennel. Az pedig megcsókolja majd a nyakát, fogja a kezét társaságban, és tudni fogja, hogy a lány kedvenc színe a zöld, és csak egy kutyája van. Szeretni fogja őt.

Tollat és papírt vesz elő—