Még mindig játszom.
Lilia 2010.10.30. 12:42
Ha te nem lehetsz az enyém, nem kell senki más sem.
Még mindig hallom, ahogy a szél a te hangodon suttogja a nevemet a napon, mikor mélyen bevettem magam a fák közé. Még mindig emlékszem, hogy cirógatta a fű meztelen lábfejeinket, mikor ott álltunk, csendben, ujjainkat összefonva. Éreztem, ahogy a nap a hátamat égeti sugaraival, a forróság mégis jól esett sápadt bőrömnek; a hajad szemkápráztatóan fénylett, úgy tűnt, mintha arannyal lenne bevonva, és a szemeid olyan zöldek voltak, mint a fák koronái körülöttünk. Még mindig emlékszem, hogyan kerestünk felhőfigurákat, arcunk az ég felé tartva. Emlékszem, hogy egy bárányt véltem felfedezni bennük, de te úgy gondoltad, az ott egy fa. Kevés felhő volt csupán az égen, de ők az egyetlenek, akik elmesélhetik történetünket, mert mindent láttak belőlünk aznap.
- Szeretlek – mondtam, anélkül, hogy tudatára ébredtem volna, mit tehetnek velünk azok a szavak. Ott álltál mellettem, még mindig fogtad a kezem, és levetted szemed az égről, felém fordítottad az arcos, hogy a szemembe nézhess. Magas voltál, nyújtózkodnom kellett volna, hogy én is a szemedet lássam, de már nem akartam, azt kívántam, bárcsak ne mondtam volna ki, mert tudta, mi ketten sosem leszünk teljesen egyek. Éreztem, ahogy a könnyek égetik a szemhéjamat, mikor lehunytam a szemem és elfordítottam az arcomat; de te körém fontad karjaidat, szorosan, olyan szorosan, és én olyan boldog voltam, mikor azt suttogtad, én is pont annyira fontos vagyok neked. De belül, legbelül tudtam, hogy nem szeretsz igazán.
Mégis véred folyamaiban fuldoklom, mit egy szikla, úgy süllyedek, és a szirének segítségét kérem, miközben kínkeservvel próbálok ez korty levegőhöz jutni, hogy elkerüljem a halált. Pedig hogy áhítoztam, mennyire sóvárogtam az élet után, most mégis meg kell látnom a halál arcát, és követnem őt az örök béke napfény nélküli mezeire.
Tollakat fűztél a derekam köré, és szemedben úgy kergették egymást a szikrák, mint ahogy a Hailey-üstökös száguld, arra késztetve, hogy könnyedén lépjek a látóhatár peremére.
Még mindig azt játszom, hogy szárnyaim vannak és meglovagolhatom a felhőket.
|