Kevesebb, mint két óra zötykölődés után újból a főváros koszos aszfaltját tapostuk. Örültem, hogy végre megszabadultunk a busztól, a melegben összetömörülő testek izzadságszagától.

- És most mi lesz? –tolta orrára Erik a napszemüvegét. Könnyedén vállat vontam, és széttártam kezeimet, aminek következtében a benne tartott táska elrepült.

- Óvatosabban, hé – fülelte le Erik nevetve a szökevényt. Engedelmesen átvettem tőle, másik kezem ujjait az övébe fűztem.

- Fogalmam sincs- válaszoltam előbb feltett kérdésére. Különben is, kit érdekelt, mi lesz később? Itt volt velem, én itt voltam neki; kéz a kézben róttuk a métereket, a mellettünk elhaladó emberek megmosolyogtak minket.

- Tetszünk nekik- simultam hozzá nevetve. Erik mindentudóan elvigyorodott, én pedig még szemüvegén keresztül is látni véltem, ahogy szeme körül ráncokba szalad a bőr.

- Persze, hogy tetszünk- mondta-, az ember nem mindennap fut össze egy angyallal az utcán.

Kedveskedve megfricskázta az orromat, én pedig oldalba bokszoltam.

- Nyughass - fogta le kezeimet, és megállt a mellettünk lévő ajtó előtt.

- Várj meg itt – mondta, és beviharzott az épületbe.  Felnéztem a homlokzatra, ahol hivalkodóan fényes felirat hirdette: McDonald’s. Elvigyorodtam. Jóformán körbenézni sem volt időm, már megjelent mellettem a fekete alak, kezében nagy, barna papírzacskót tartva.

A rakpart alsó kövein ültünk, néztük, hogyan úszik el az előttünk sárgálló-zöldellő, koszos vízben egy-egy faág, üres sörösdoboz, miegymás. Keze az enyémen pihent, még jobban felhevítve a hőségtől amúgy is meleg bőrömet. Hátrahajtottam fejemet, fürösztöttem arcomat a napfényben, úgy éreztem, egész nap ellennék így, beszívva nem csak a város, hanem az ő illatát is, tenyere selymét a kézfejem tudva…

- Menned kéne- közölte, de olyan szomorú hangon, hogy még az én szívem is belesajdult.

- Tudom –sóhajtottam-, megyek már.  Este felhívsz?

Szomorkásan mosolygott.

- Persze.

***

Arcomon vidám vigyorral léptem be az ajtónkon, esküszöm, még az is vidáman nyikorgott a zsanérjaiban. Még anyám látványa sem rombolta jókedvemet. A nevezett megint a szalonban füstölgött, hosszú cigarettáját mutató és középső ujja közé fogva, arcán dühödt kifejezéssel. Bokáit keresztezte egymáson, és morcosan összevont szemöldökkel figyelte az előtte sertepeltélő, éppen a szőnyeget porszívózó török szobalányt.

- Ott maradt egy szösz!- mutatott rá a kelme egy pontjára, a lány pedig ijedten összerezzent, és azonnal felporszívózta az apró hibát.

- Szia, anya- köszöntem neki.

A rá jellemző, hűvös pillantással végigmért.

- Hát te meg hol voltál egész hétvégén?

Értetlenkedve néztem rá.

- Anya, de hiszen mondtam neked, hogy lemegyek pár sráccal a közeli tóhoz. Tudod, az egyik lánynak ott van nyaralója, és…

- Jó,jó – szakított félbe egy türelmetlen kézmozdulattal- Mindegy is. Ádám ott volt?

- Persze hogy ott volt!- vágtam rá rögtön, akkora bólintás kíséretében, hogy csak úgy röpködtek körülöttem szénfekete tincseim. Anyám villámló szemekkel nézett rám.

- Hazudsz! Az előbb hívott fel, teljesen ki van kelve magából szegény, nem érti, miért nem méltattad arra, hogy felvedd a kagylót és megcsörgesd.

- Ő tényleg nem volt ott- vontam vállat. – De volt ott egy Ádám nevű!

Aztán eszembe jutott, hogy a fekete hajú, köldökpiercinges srácot (egyébként ilyet, hogy egy srác köldökében legyen az az ezüstszínű kis bigyó…) nem is Ádámnak, hanem Andrisnak hívják. Gondolatban vállat vontam. Nem mindegy?

- Értem… - válaszolta anyám elgondolkodva, és egy pillanatig talán hittem is neki. – Akkor is illett volna felhívnod a fiút. Mégiscsak a barátod vagy mi.

- Nem a barátom – válaszoltam vidoran, majdhogynem kajánul. Mulattatott ez a kurta-furcsa helyzet, anya és lánya, vallatás… Már csak a vakító villanyfény hiányzott a hiteles képhez. Anyám hangja hideg volt, élettelen, mikor megszólalt.

- Egy hét szobafogságot kapsz. Késtél 3 órát. Azt ígérted tízre itthon leszel. Mars a szobádba. Ha van koszos ruhád, azt add le Aygülnek.

A rózsaszín napszemüveg sehogy sem akart lekerülni szemem elől… Dudolászva vonultam be a szobámba, magam mögött a törékeny, fekete lánnyal.

- Ne tessék asszonyomra haragudni- kérlelt, mikor kettesben maradtunk. Lágyan rámosolyogtam. Szerettem ezt a lányt, sokszor hosszú órákon át beszélgettem vele, mikor mindketten arra vártunk, hogy Andrea hazaérjen. Egyszer elárulta, hogy a neve azt jelenti: holdrózsa. Elhatároztam, hogy ha megtehetem, az én lányomat is így fogják hívni. Ha lesz valaha is lányom.

- Nincs bennem harag. – válaszoltam, és kezébe nyomtam egy ruhakupacot.- Elviselem a szeszélyeit.

- Azt jól teszi a kisasszony, nagyon jól.- mondta, és kimasírozott az ajtón. Elgondolkozva néztem utána. Nem tetszett sötét szemében az eszelős félsz, mikor az utolsó mondatot kiejtette száján. Aztán arra jutottam: ugyan ki ne félne az én drága jó anyámtól?

Bekapcsoltam a tévét, a zenecsatornán egy francia dal szólt, halkan gagyarásztam rá, mert a szöveget persze nem tudtam. Kikönyököltem az ablakba, és néztem a város utcáin zajló életét. Itt egy fiatal anya, babakocsival; amott két fiú sétál kézen fogva; ott lányok csoportja nevetgél… Hiába, nyár van. Ilyenkor minden olyan veszettül élni kezd.

Eszembe jutott Erik, a gondolat mosolyt csalt arcomra. Ha csak eszembe jutott cigarettától karcos-karmos hangja; a kristálykék, a tó felszínén fodrozódó hullámokhoz hasonlatos pillantása, mágneses vonzereje, ami nem csak engem húz magához, hanem minden lányt, aki 100 méteres sugárban körülötte van… Akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt.