11 Repülőút
Lilia 2009.07.10. 10:46
nem lehet több 300 szónál, de ez csak a bevezető, azért ilyen rövid :$
A Budapestre tartó repülőgép öt perc múlva indul. Kérem, fejezzék be a felszállást- hallatszott a hangszóróból, mialatt én, kopogó lépteimet hallgatva a gép ajtajához igyekeztem. A vállamra vetett táska finoman ütődött az oldalamhoz.
Egy hetes munkán voltam túl, Franciaországból tartottam hazafelé ahová a kopasz fotósom, Szergej cipelt el. Napokat álltam a kamera előtt, rikító, kockás, csíkos és a legkülönfélébb ruhadarabokba bújtatva, szakadatlanul mosolyogva. Szergej egyre csak azt hajtogatta, hogy én vagyok az év felfedezettje, ami talán még igaz is lehetett, egyre többet láttam magamat egy-egy újságban, vagy plakáton.
Akkor azonban, a repülőgép ülésén hátradőlve nem akartam semmi mást, csak otthon lenni végre. A koszos kis belvárosi bérházban, a harmadik emeleti, 2 szobás lakásba, ahol Leona most már biztosan otthon van, és magasra kötött copffal főzi a vacsorát a régi tűzhelyen. Igen, az ő személye volt a legerősebb erő, ami hazámba húzott. Remegő térde, oroszlánkölyök tappancsához hasonlóan puha szája, kerek melle, asszonyos csípője, és a hang, amivel fülembe súgja: szeretlek…
Kértem egy narancslevet az arra járó stewardesstől, majd folytattam megkezdett gondolatmenetemet. Mióta Leona hozzám költözött, 3 év telt el. Sok minden változott, és sok minden volt, ami ugyanúgy maradt. Azzal, hogy immár kettőnknek kellett megbirkóznunk az élettel, gondjaink száma nem csökkent.
Én továbbra is modellkedtem, Leonának viszont állást kellett találnunk. Több napi gondolkodás és újságolvasgatás után nevetve jöttünk rá a megoldásra: a bár. Tehát ő lett a pincérnő a pult mögött, angyal a sok ördög között.
A stewardess meghozta a dzsúszt. Örömmel kortyoltam bele a maró, narancssárga lébe, miközben vetettem egy pillantást az órámra. Még két óra a leszállásig.
Egyre nehezülő pillákkal bámultam ki az ablakon, mígnem a jótékony álom betakart puha, fekete takarójával.
Lila-zöld pöttyös ruhájában áll mellettem, sírásra görbülő szájjal. A táska húzza a vállamat, nem tudom átkarolni, de őszintén, nem is igazán akarom. Meg kell értenie, hogy tényleg vége. Valószínűleg sosem látjuk egymást többször, bármennyire fáj itthagynom. Muszáj elmennem, túl sok az emlék, ami ideköt. Hiszen hogyan lenne képes bárki úgy élni, hogy amikor végigmegy faluja főutcáján, nem jut eszébe más, mint a tömérdek vér az úttesten, és a két holttest kicsavarodott végtagjai? Az ember előbb-utóbb beleőrül, én pedig ezt nem akarom megvárni.
Befut a távolsági busz. Még egyszer ránézek a mellettem álló Orsira.
- Biztos el kell menned? – kérdezi rekedten. Bólintok.
- Csókolj meg még egyszer utoljára- kéri, én pedig szó nélkül eleget teszek kérésének, majd fellépdelek a buszra.
A pilóta hangjára ébredtem, aki közölte, hogy megkezdjük a leszállást. Lehunytam a szemem, majd megtöröltem kézfejemmel izzadt homlokomat. Sosem lesz vége?
Hozzáfűznivaló?
|