A zsenge tavaszi napsugarak szemhéjamat cirógatták, bekukkantották hajtincseim közé, a körém tekert takaró alá. Bundáskenyér, sajt, frissen vágott paradicsom illata tódult orromba. Hátamra fordultam, nyújtóztam egyet, majd beletúrva hajamba, a konyhába járultam.

Leona mellett halkan szólt a magnó, Jonasék új albumát pörgetve, ő pedig vidám dúdolgatott velük, miközben a kenyérszeleteket forgatta az olajba. Leültem a csöppnyi asztalhoz.

- Jó reggelt – mosolygott rám, és elém tolt egy bögre kakaót.

- Neked is – kortyoltam bele a gőzölgő italba. Leona megforgatta az utolsó kenyeret is, majd lekapcsolta a gázt, és – a frissen sült kenyerek társaságában – letelepedett velem szemben.

Elvett egy szeletet, ráfektetett pár paradicsomkarikát, majd beleharapott.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte teli szájjal.

Tudniillik, aznapra sem fotózás, sem interjú nem volt esedékes, így úgy döntöttünk, Leona se megy be a bárba, és (végre) közös programot szervezünk.

Ahogy ezt végiggondoltam, Leonát köhögőroham rázta meg. Kézfejére ejtettem a tenyerem.

- Azt hiszem, kezdhetnénk azzal, hogy meglátogatjuk az orvosodat.

Elkomolyodva hagyta abba a szájában lévő falat őrlősét, úgy nézett rám.

- Ez csak egy kis megfázás, Erik. Túl korán rohangálok kabát nélkül, ennyi az egész.

- Leona, két hete is ezt mondtad! –csattantam fel.

- Mert két hete is ezt gondoltam! – vágott vissza. Összeszűkülő szeme vihart sejtetett.

- Én meg már akkor is másképp – álltam továbbra is bátran a tekintetét.

- Erik, nem kell minden apró dolog miatt orvoshoz rohangálni! Köhögök, és? Terhes vagyok, nem a halálos ágyamon fekszem, könyörgöm!

Ezzel heves mozdulattal kirúgta maga alól a széket, és elvágtatott, hálószoba iránt. Csendben, elgondolkozva rágcsáltam tovább a kenyeremet, tudva, előbb-utóbb úgyis előkerül kisírt szemekkel, és újra megbeszélhetjük a dolgot. Lassan terhessége negyedik hónapjához közeledtünk, ő így vált lassan egyre sápadtabbá, ingerlékenyebbé, és a köhögése is napról-napra rosszabbodott, hiába állította az ellenkezőjét. Láttam, ahogy próbálta elfojtani a feltörő ingert, és hallottam, hogy a fürdőben köhög, abban a hitben, hogy ott nem hallom őt. Nagyon aggasztott a dolog, ezért is szorgalmaztam annyira orvosának felkeresését.

Zár kattanása hallatszott, nyílt  a hálószobaajtó. Halványan elmosolyodtam, és arra felé fordultam, ahol Leona állt, könnyektől maszatos arccal, mégis mosolyogva.

- Vége? –kérdeztem tőle.

- Vége – bólintott, majd az asztalhoz sétált, és újból leült velem szemben – Borzalmas vagyok. Sajnálom, hogy megint veszekedtem veled.

- Most már hajlandó vagy elmenni a doktorhoz?

- Ha elkísérsz…

A hangja mintha üvegbura alól szólt volna.

A háziorvos rendelője fehér volt, barátságtalan és fertőtlenítő szagú.

- Utálom ezt – sóhajtotta Leona, hasára tapasztott kézzel.

- Rosszul vagy?  Kérdeztem tőle, miközben lesegítettem róla a lila kockás kabátot.

- Mindig kavarog a gyomrom ettől a szagtól – válaszolta rekedten, miközben leültünk a műanyag székekre a váróteremben.

- Kértél időpontot?

Leona félig lehunyt szemmel, amolyan nyugodj-már-meg pillantással méregetett.

- Igen, kértem. Ne aggodalmaskodj már annyit, minden rendben lesz.

Már nyitottam volna válaszra a számat, de ahogy a mondat elhagyta ajkát, kinyílt egy fehér ajtó, és Leonát szólították. Még utoljára megszorította a kezemet, majd nehézkesen felemelkedett, és besétált az ajtón.

Tíz perc elteltével egyre türelmetlenebbül vártam, hogy újra feltáruljon a nyílászáró, és kedvesem mosolyogva igyekezzen felém. Ujjaimmal türelmetlen doboltam a műanyag széken, tekintetemmel a rendelő falát pásztázva, ahová különféle jótékonysági és egészségügyi felhívások voltak felragasztva.

Megcsörrent a mobilom. A rendelőm gubbasztó, vénhedt asszonyok rosszalló pillantásai közben kihalásztam a zsebemből és kis készüléket, és belehallóztam.

- Szia, Erik – hallottam Orsi hangját -, akkor elvállalod a munkát?

Elfojtottam egy sóhajt, mielőtt válaszoltam. A modell-szakma kezdte kicsinálni az idegeimet.

- Beszéltél az ügynökömmel? – kérdeztem, miközben fél kezemmel a halántékomat masszíroztam. A nénik mellettem arról sustorogtak, milyen felháborító, hogy ilyen fontosnak tartom magam. Ha tudnák, hogy tényleg az is vagyok…

- Igen, beszéltem – hangzott a lelkes válasz- Azt mondta, el tudod vállalni.

- Akkor miért hívtál?

- Mert kell a te beleegyezésed is.

A plafont kezdtem el bámulni.

- Jól van, megcsinálom.

- Nem hangzott túl lelkesen – fanyalgott Orsi - , miért van az az érzésem, hogy nem akarsz velem együtt dolgozni?

Csaknem felnevettem meglepetésemben.

- Talán mert nem akarok ?!

- Szép tőled.

- Miért kéne máshogy éreznem? Először is beállítasz éjszaka a házamba, levegőt sincs időm venni, munkát ajánlasz… És miattad vesztem össze először a barátnőmmel, úgyhogy elég okom van rá, hogy ne áhítsam a közös munkát.

Csend a vonal túlsó végén, feszült figyelem a nénik részéről.

- Sajnálom, hogy belekavartam az életedbe.

- Elvállalom a munkát, de többre ne kérj.

- Rendben van. Akkor szia.

- Szia.

Az öregasszonyok csalódottan fordították el a fejüket, drámaibb végkifejletre számítottak. Konokul bámultam az előttem lévő plakátokat, és próbáltam kék színükkel lenyugtatni lelkiállapotomat. Észre se vettem, hogy Leona időközben mellém került. Mosolya úgy hatott rám, mint az erős nyugtatók.

- Megröntgeneztek. Azt mondták, két hét múlva jöjjek vissza a leletekért. Most viszont vigyél el fagylaltozni.