Erik autót vezetett, ideges, szögletes mozdulatokkal, véresre harapdált szájjal. Belső szörnyei most sem hagyták nyugodni, keze remegett a kormányon. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, jótékony, hűs balzsam a felszakadt húsra. Vajon elég ideje lesz, hogy újra megtöltse valamivel vagy valakivel az űrt, amit magam után hagyok?

Hátradöntöttem fejemet a puha ülésen.

- Mondd csak, Erik, eredetileg milyen színű a hajad?

Erik túl hirtelen fékezett le volt otthonom előtt, a mögöttünk jövő autó dühösen dudálva húzott el mellettünk. Zaklatott kedvesem hatalmasat sóhajtva dőlt hátra ülésében.

- Vörös – mondta végül, az s betűt hosszú, sustorgó hanggá elnyújtva. Arcomon hatalmas vigyor terült szét.

- Répa?

Büszke voltam magamra, hogy sikerült legalább egy halvány mosolyemléket csalnom arcára.

- Inkább olyan színe van, mint a tölgyfa levelének ősszel. Miért?

- Csak próbálom elképzelni, hogy fog kinézni a kicsi.

Tanulmány volt az arca, ahogy a komorról egy fokkal még komorabbra váltott át, és fájt látni, hogy egy mondat, ami pár nappal ezelőtt boldog mosolyt váltott volna ki belőle, most még tovább rontja kedvét.

- Gyerünk – mondta, majd kiszállt a kocsiból, és előttem is kinyitotta az ajtót. Nehézkésen léptem a rágógumipecsétes járdára, vékony karjai azonban végig vigyáztak rám. Mosolyogva felnéztem rá, de az arca még mindig olyan volt, mint a hangulatnélküli, olcsó barna kartonpapír. Két ujjammal felfelé görbítettem szája sarkait.

- Legalább egy ici-pici jókedvet színlelj. A kedvemért.

Szája – minden igyekezetem ellenére- lefelé görbült.

- Hogyan tehetném? – suttogta rekedten. – Egy percre sem tudok másra gondolni, minthogy elmész, elmész, én pedig egyedül leszek, nem tűnik el a fejemből a kép, ahogy zsíros hajjal, szakadt pulcsiban ülök a kanapén, és nézek ki a koszos függönyöktől már alig takart ablakon – egyedül.

A végére újfent elcsuklott a hangja, én pedig nem bírtam tovább, hozzábújtam, fejemet mellkasára hajtottam, és azt hajtogattam, hogy minden rendben lesz. Mert akkor, ott, mikor alig pár hét választott el a haláltól, attól az ablaktalan, sötét szobától, amitől mindenki retteg, nem akartam mást, mint szeretni őt, amennyire csak lehetséges.

- Menjünk – mosolygott le rám, hajdani vigyorának szellemképével.

- Félek ám – fűztük össze ujjainkat, ahogy a liftre várakoztunk régi otthonom földszintjén.

- Azt hiszem, van is mitől – válaszolta, miközben benyomta a 4-es gombot. Remegő térdekkel támaszkodtam neki a lift faburkolatának, ő pedig biztatón megszorította kézfejemet.

- Szeretném, ha már nem lenne olyan hatással rám, mint régen. Ha nem rándulna görcsbe a gyomrom attól, ha csak rágondolok, hogy most találkozni fogok vele.

Erik megértőnek szánt bólogatással kísérte mondataim.

- Vajon hogy bánt Aygüllel? – morfondíroztam.

- Ő kicsoda? – kérdezte Erik, fél szemöldökét felvonva.

- A cselédünk. Én nagyon szerettem őt, anyám kevésbé. Egy háztartási gépezetnek tekintette, aki egyszerre felmosórongy és seprű, ami feltakarítja a koszt, és semmi másra nem jó. Undorító.

A lift lefékezett a negyedik emeleten. Nagyot sóhajtva léptem ki a nyíló ajtón, csendes tisztelettel figyelve a sötétzöldre kent faajtókat a csillogó arany számokkal és névtáblákkal.

- Kitartás – suttogta Erik, ahogy kezem habozva megremegett az ajtócsengőtől pár centire. Az éles, rikoltó hang durván szelte ketté a lépcsőház és a folyosó csendjét, sokszoros visszhangként visszatérve.

- Megyek már – hallottam Aygül vékony hangját az ajtó mögül, majd cipősarkai kopogását, ahogy felénk haladt a fényes parketten. Feltárult az ajtó, és megjelent mögötte a török lány keskeny, barna arca.

- Kisasszony! – kapta szája elé két apró kezét.

- Aygül – mosolyodtam el – Jó újra látni. Bemehetünk?

- Persze, persze – válaszolta sietve, kissé szabadkozva, hogy ez nem jutott hamarabb eszébe.

- Nagyságos asszony, látogatóink vannak! – kiabált hátra, a nappali felé.

- Akkor hozd őket a nappaliba, és főzz teát meg kávét! – hangzott a parancs.

Engedelmesen levettük cipőinket az előszobában, és a sietősen lépkedő lány nyomán beléptünk a nappaliba.

Andrea a fehér kanapén ült, lábait kecsesen keresztezve egymáson. Meglepődve vettem tudomásul, hogy haját visszafesttette eredeti, mogyoróbarna színére, mikor mindig annyira büszke volt tökéletesen fodrászolt hajkoronájára. Elegáns, királykék selyemruha volt rajta, visszafogott, fekete körömcipőjét még a lakásban sem vette le.

- Szia, anya – szóltam rekedten, mikor elkerekedő szemekkel felnézett ránk.

- Mit keresel itt? – kérdezte ideges felhanggal, és gyorsan belekortyolt a kezében tartott konyakospohárba.

- Látom, nem vesztegetted az idődet – jegyezte meg, megvető pillantással végigmérve Eriket és gömbölyödő hasamat.

Aygül ezt a pillanatot választotta, hogy hatalmas ezüsstálcával egyensúlyozva belépjen a nappaliba.

- Tessék parancsolni – tette le az asztalra óvatosan.

- Hozz méh konyakot – förmedt rá anyám mogorván. A szobalány ijedten rezzent össze, gyorsan, rajtakapottan válaszolt:

- Igenis.

- Én… segítek neki – kapott az alkalmon Erik, és sietős léptekkel eltűnt az ebédlőbe vezető ajtó mögött.

Kettesben maradtam a nővel, aki ugyan az anyám volt, mégsem viselkedett soha úgy, aki kései gyerekkorom megkeserítette… akihez eljöttem, hogy elbúcsúzzam.

Feállt, a hatalmas, halványzöld függönyökkel takart ablakhoz sétált. Nekem hátat fordítva kezdett beszélni.

- Szóval így állnak a dolgok. Elmentél, és rögtön hagytad, hogy egy koszos, falusi utcakölök gyereket csináljon neked. Szép, mondhatom.

Összefontam magam előtt karjaim, szorosan préseltem őket magamhoz, mégis remegtek az elfojtott indulattól.

- Nem tudom, milyen jogon beszélsz így róla. Hiszen még csak nem is ismered.

Andrea gúnyosan felhorkantott.

- Én nem. Azonban, ahány partira elmentem, és megkérdezték tőlem, miért nincs velem a bűbájos lányom, azt kellett válaszolnom, azért, mert lelépett egy modellel, akiről csak annyit tudok, hogy Eriknek hívják. Erre természetesen mindenkinek elkerekedett a szeme, és hevesen irigyeltek téged, amiért neked jutott a lenyűgöző Szirmai Erik.

Bólintottam.

- Te pedig kínosan érezted magad, és próbáltál úgy tenni, mintha te is tudnád, kiről van szó.

Nem is próbálta leplezni a megvető hangsúlyt mondataiban.

- Az első alkalom után már tudtam, azonban mindmáig nem sikerült megértenem, hogyan voltál képes eldobni a biztos jövődet, amit Ádám megadhatott volna neked, ezért a babaképű, felkapott piperkőcért, aki pár év múlva úgyis kiöregszik a szakmából, és nem lesz jó másra, csak faleveleket gereblyézni ősszel a kertben. Nem is értem, mit keresel most itt – fordult hátra hirtelen támadt kíváncsisággal.

- Szeretném, ha leülnél, anya – mondtam halkan, száraz torokkal. Aygül és Erik időközben visszatértek a szobába, a lány el is tűnt a konyhaajtó mögött, Erik viszont mellém állt és biztatóan megszorította a kezem. Rámosolyogtam.

- Ne nevettess – mondta anyám színtelen hangon – valószínűleg nem olyan drámai a dolog, mint beállítod.

Éreztem Erik kezét a nadrágzsebében ökölbe szorulni.

- Hölgyem, előbb talán végighallgatná – sziszegte. Andrea összehúzott szemekkel méregette a fiút.

- Milyen vakmerő, öntelt és nevetlen… - összegezte végül a véleményét, és újra a konyakért nyúlt.

- Megint sokat iszol mostanában? – kérdeztem tőle halkan. Gyilkos pillantást vetett rám, olyat, amit még senki mástól nem láttam, és borzalmas, elsöprő erővel hatott rám hajdanán. Én már nem kezdtem el feszengeni tőle, de éreztem, ahogy Erik hidegen összerezzen.

- Csak annyit, amennyire szükségem van. Se többet, se kevesebbet.

- Pedig jó lenne, ha most lezsibbasztanád egy kicsit az agyad – sóhajtottam fel. Fáraadt, hideg közönnyel az arcán mosolyodott el – sosem láttam ennél kiábrándítóbb arckifejezést.

- Hadd halljam! – mondta végül.

Erikkel egymásra néztünk, pillantásunk összeakadt, én pedig lubickoltam, úsztam szemének selyemkékjében, hagytam, hogy körbesimogasson, és hirtelen az egész nem tűnt olyan borzalmasnak, amilyen lehetett volna, hiszen itt állt, mellettem, és tenyerébe fogta hideg, fehér kézfejemet. Békés, elgondolkodó mosollyal fordultam anyám felé.

- Három hónap múlva meghalok.

Mindannyian láttuk, ahogy a zuhanó poháron megcsillan a fény, hogy aztán a szőnyegen darabokra törve milliónyi apró csillagként szikrázzon.