*újabb három hónappal később*

Azt mondják, az elfogadás segít. Begyógyítja a sebeket, balzsamot ken rájuk és hűvös kezével belesimogatja bőrödbe, lassan, vigasztalón. Azt suttogja, semmi baj, jobb ez így, minden rendben lesz. Persze. Ezek a magyar nyelv legnegatívabb szókapcsolatai. Hogy lenne minden rendben? Ezt csak az hiszi el, aki még sosem látta a világot valójában. Nem látta a lányt, akit mindennél jobban szeret, mint egy régi fényképet, halvánnyá fakulni. Nem látta, hogyan veszti el ibolyaszeme a lilás csillogását, miként a tó felszíne simaságát, ha kavicsot ejtenek rá. Nem látta testét görcsösen össze-össze rándulni, amikor köhögőroham feszíti belülről. Nem tudja, milyen látni és azt tettetni,  nem tudom, hogy a zuhany alatt köhög inkább, lopva, azt gondolván, a zubogó víz hangja elfedheti előlem az igazságot. Nem látta, hogyan simogatja hatalmasra nőtt hasát, arcán mérhetetlen szomorúsággal, amiért ő már sosem ismerheti meg…
Mi a baj ezzel a rohadt világgal? Kint süt a nap, gyerekek rohangálnak boldogan nevetve az utcán, anyukák tolják babakocsiban a kisebbeket, fagylaltot nyalnak, elteszik a napszemüvegüket, szeretik egymást, pillanatnyi boldogság lengi körbe őket. Hogy merészelik? Hogy jön bárki is ahhoz, hogy elmosolyogja magát? Hogy lehetnek boldogok, amikor én lassanként szabályos fizikai fájdalmat érzek, mert végig kell néznem, végig kell szenvednem vele minden egyes másodpercet, ami még hátravan?

- Erik – szólongatott -, figyelsz rám?
- Sajnálom – ráztam meg a fejem. Kutakodva figyelt a szeme, ami úgy gömbölyödött ki beesett, sápadt arcából, mint két színehagyott üveggolyó. Alattuk, mint valami bizarr smink, árnyékok kezdtek nyújtózni.
- Ne emészd magad – érintette meg a karomat. sima volt a bőre, bársonysima, mégis olyan hideg, mint a sírkövek márványa… Beleborzongtam.
Már hogyne emészteném magam. Annyi mindent nem tettünk meg, amit megtehettünk volna, amit meg kellett volna tennünk… Elvihettem volna magammal Spanyolországba egy fotózásom alkalmával, hiszen mindig el akart jutni oda, de mindig a pénzt hajszoltuk, hogy összejöhessen egy lakásra való… Mindig úgy éreztem, ő a legfontosabb jelenlegi szánalmas kis életemben, mégsem tudtam annyi időt szánni rá, amennyit szerettem volna, amennyit szerettünk volna.
Újabb köhögés rázta meg, friss, piros vér tódult a kezében tartott zsebkendőbe. Úgy éreztem, mintha valaki módszeresen döfködne egy életlen késsel a mellkasom tájékán.
- Ezt már nem bírom tovább – csattantam fel, de rögtön meg is bántam, látván, hogyan rázkódik össze a hirtelen hangra.
- Nincs semmi baj, Erik – suttogta, kijelentésére rácáfolt a szája sarkából vékony csíkban szivárgó, halványpiros vér.
- Ne – pattantam fel ültemből -, ezt ne! Te sem hiszed el, ugye? Szerinted az teljesen rendben van, hogy egy 20 éves lányt csak úgy elvegyen a sors? Pont most, amikor…
Elcsuklott a hangom. Hiába próbáltam szavakat kipréselni magamból, torkom, nyelőcsövem szűk volt, nyelvem száraz. Leona testét újabb köhögőroham rázta, folyamatos, szűnni nem akaró. Minden köhögés végén vért köpött, fémes illatút.
- Leona… Leona!
Felnézett rám, mosolyogni próbált, de nem bírta abbahagyni, egyre csak rázkódott, rázkódott a teste, egyre hevesebben. Jeges, csiklandós féltés lett úrrá rajtam, tömény 70 kiló rettegésként álltam tehetetlenül a nappalink közepén, tömény 70 kiló szerencsétlenségként.
- A… mentők… - nyögte bugyborékolva. Erik, szedd össze magad, SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD! Kábán kotorásztam mobilom után a zsebemben, ám az minduntalan kicsúszott síkos ujjaim közül…

Óráknak tűnt, mire a villogó-visító mentőautó megérkezett. Szorongás fűzte körém vasmarkát, szorított, szorított, szorított, nem akart elengedni.
Utáltam a kórházak folyosóját, akkor is, ha a szüleimnél arra sem volt esélyem, hogy lássam őket egy ilyen helyen, mindig őket juttatta eszembe. Fel és alá meneteltem, a zöld kockákat számoltam a fehér között monoton a padlón, kettő, három, négy, öt… Néha talán eszembe jutott, milyen szánalmas lehetek – kócos, pizsamás alak, maga köré kulcsolt kezekkel, véresre harapott ajkakkal. Nem érdekelt. Nem bírtam már magammal. Nekem őt kellett látnom, látnom, hogy jól van, hogy kaptunk még egy kis időt, azt akartam, hogy rám mosolyogjon, és ne csak az unalmas kőkockák kacsintsanak rám szemtelenül a lábam alól.

Végre nyílt a műtő ajtaja, legalábbis a fémes nyikorgás erre utalt, mondd, hogy igen; és tényleg, ők azok, áramvonalas alkatú, őszülő doktor lépett felém. Mögötte hordágyon Leonát gurították valamerre egyenruhás nővérek, hé, várjatok, akarok utánuk rohanni. A doktor megállított a könyökömnél fogva.
- Alszik most – mondta. Kit érdekel?! Nekem akkor is látnom kell, hogy emelkedik-süllyed békésen a mellkasa, meg kell érintenem, tudnom kell, hogy még mindig itt van…
A doktor mintha olvasott volna gondolataimban, két melegbarna szeme fürkészőn tekintett rám a fémkeretes szemüveg alól.
- Később is aludni fog. Akkor is bemehet hozzá. Most viszont lenne némi elintéznivalónk.
Kihúztam magam, kényszerítettem magam, hogy egész valómmal erre az emberre koncentráljak. Nem lehetett több ötvennél, haja mégis kezdett őszbe fordulni, napbarnított arcát orrnyerge környékén szeplők tarkították.
- Komoly a dolog, fiatalember, nagyon komoly. Nem sok esélyt látok rá, hogy rendbe hozzuk, ami egyszer már elromlott…
- Ezt tudom – nyeltem egyet -, a baba jól van?
Komoran bólintott.
- Egyelőre igen, de félek, nem sokáig tudjuk fenntartani ezt az állapotot. Ha felébred, a hölgy beleegyezését kell kérnem, hogy császármetszést hajthassunk végre, mielőtt a gyógyszerek a babát is megtalálják. Nem beszélve arról, hogy így a beteg sem kaphat elég morfiumot, fájdalmai ellenére.
Összeharapott ajkakkal bólintottam, szemem, torkom, nyelvem száraz volt. Cigaretta, az kellene most nekem, mélyen letüdőzni a füstöt, hadd simogassa a szürke fátyol a nyelőcsövem…
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem. A doktor vállat vont.
- Nem tudom. Lehet, hogy egy hét, lehet egy nap, de lehet csak pár óra is.
Nadrágja farzsebében megszólalt a csipogója.
- Most mennem kell. A beteget a 314-es szobába fektették, ott megtalálja. Viszlát.
- Köszönöm. Viszlát.

Hatágyas kórterem volt, sovány, idős nők és férfiak arca fordult felém, ahogy beléptem az ajtón. Nem érdekelt. Csak a terem utolsó ágya érdekelt, ahol a párnahuzatba olvadó fehér arccal kedvesem feküdt, szétterülő fekete haján visszatükröződött a napfény. Odahúztam egy műanyag székét, kezembe vettem keskeny kézfejét, megcsókoltam, és vártam.