Kátyának akkor jutott először eszébe, hogy a világon minden mindennel összefügg, amikor kávéfőzéskor ki akarta dobni az elhasznált zaccot, de nem tudta, mert nem volt zsák a szemetesben. Biztos volt benne, hogy ez egy olyan gondolat, amely megváltoztatja majd a világot. De akárhogy próbálkozott, miközben a kávéfőzőt tisztogatta, nem jutott tovább a gondolatmenettel. Néha előfordult vele. Megsejtett dolgokat, olyan dolgokat, melyekről biztosan tudta, hogy valami nagyobb része, valami olyan hatalmasé és felette állóé, amit ő nem tud felfogni. Talán ezért nem is gyakran próbálkozott vele, hogy megértse ezeket. Elfogadta őket, és soha nem beszélt róluk senkinek.Így is csodabogárnak tartották, nem volt szüksége egy furcsa tulajdonságra ráadásként.

Kátya nem volt egyszerű lány. És, számos tévhit ellenére, orosz sem. Az anyja egysszerűen csak túlságosan szerette Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Tiszteletet parancsolóan sorakoztak a vaskos kötetek a sötét fából készült könyvespolcokon, egyetlen sem hiányzott az életművekből. Kátyát mindig is nyomasztották ezek a nehézkes, megsárgult lapok, az oldalakon át tartó, aprólékos leírások; és az a súly és szellemi nyomás, amit az helyezett rá, hogy köze volt hozzájuk. Még ha csak így közvetve is. Ezért aztán Kátya nem is olvasott, az írásművészet íránt pedig még annál is kisebb lelkesedéssel viseltetett. Nem akart bármiféle indokot adni arra, hogy ezekhez a nagy oroszokhoz hasonlítsák. Márpedig ha az ember egyszer írni kezd, akkor aztán elkerülhetetlen, hogy másokhoz hasonlítgassák.

A probléma ezzel csak annyi volt, hogy így legtöbben műveletlennek tartották, hiába nézte meg lelkiismeretesen az összes filmadaptációt, amire rábukkant. Az nem ugyanaz, mondták. Én sem vagyok ugyanaz,gondolta Kátya. Nem mintha általában zavarta volna, mit gondolnak róla mások. Eléldegélt a saját kis világában, és néha olyan gondolatai támadtak, mint ez a mai. Egyszer az is eszébe jutott, hogy le lehet győzni a halált. Ez annyira megjiesztette, hogy még csak nem is próbált tovább gondolkodni rajta. Sokkal, évekkel később egyszer majd eszébe jut ugyanez, és akkor már, annyi mindennel a háta mögött, érteni fogja. Mert mindennek megvan a maga ideje, jutott hirtelen eszébe. Ha minden mindennel összefügg, akkor a dolgoknak a meghatározott időben és sorrendben kell történniük ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen.

Furcsa reggel ez a mai, állapította meg fejcsóválva. Ritkán követi egymást két gondolat, és még ritkábban függnek össze. Ettől hirtelen nagyon furcsán kezdte érezni magát, mint nagy gondolatainál általában. Olyan volt, mintha egy kéz, egy hatalmas kéz szorítaná egyre erősebben a belső szerveit. Ilyenkor egy-két percig szinte hallani vélte, ahogy elpattannak a hajszálerek a halántékában; és látta lelki szemei előtt, ahogy egyre vörösödő bőre végül megadja magát, felhasad, ő pedig egyre pirosabban, szivárgó vércsíkokkal az arcán áll, némán, szólásra képtelenül, mert addigra az erek már az agyában is megadták magukat… Szerencsére ez az állapot sosem tartott tovább néhány percnél. Kátya hálás volt ezért.

(Ez még régebbi, nem tudom, kezdek-e vele valaha is valamit.)