Tudta ő, hogy az ember néha túlcsordul. Megcsömörlik, így szokták mondani, de mindig is úgy gondolta, hogy ez valahogy nem írja le azt, ami történik. Mert az embernek nem csak egyszerűen elege lesz valamiből, mint amikor egy hétig eszitek otthon a paprikás krumplit, mert a lelkes szülő vagy nagyszülő túl nagy adagot főzött. Nem; olyan rézés volt ez, mint amikor tésztafőzésnél túl sok vizet töltesz a fazékba, és bár ugyan ez a kezdetekkor még nem látszik, ahogy forrni kezd, kifut. Így fut ki belőlem is minden, gondolta.

Néha úgy érezte magát, mint egy túlságosan is teletömött zsák. Mondjuk amit a Mikulás a szánján cipel - csak úgy ömlenek ki belőle az ajándékok, bele sem fér minden, itt-ott kikandikál belőle egy-egy doboz, egy virgács vége, egy babaház piros cserépteteje. Vagy mint a cipő, amibe beledagad az ember lába melegben a buszon. Feszítette valami belülről, kellemetlenül, de nem annyira, hogy mindig erre kelljen gondolnia, ahhoz viszont eléggé, hogy hangulatát elrontsa. Ilyenek vagyunk hát mind, gondolta, feldagadt lábak egy túl szűk cipőben.
Túl sok mindent kellett volna helyesen csinálnia, túlontúl sokat. Egyesek ezt várták el tőle, mások azt, és abbéli igyekezetében, hogy ezeknek legalább részben eleget tegyen, megfeledkezett a sajátjairól. Lassan eljutott addig, hogy egyáltalán ne is gondoljon rájuk. Nem tartotta őket fontosnak; miért is tette volna. Elveszett a teendők tengerében, szépen, lépésről lépésre küzdötte magát előre ezen az úton. Azt mondják, az egyenes út sosem a helyes. Ez ugyan nem volt egyenes, és könnyű sem volt - mégsem a helyes. Nézte, hogyan szivárog ki, mint ujjak közül a homok, kezei közül az idő, hogyan lebeg mellette karnyújtásnyira, mégis elérhetetlenól az élet, amit szeretett volna, hogyan derül ki azokról, akiket szeretett, hogy ők őt mégsem, és aztán hogyan kellett másokat keresnie, hogy a benne támadt űrt legalább megpróbálják kitölteni.

Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér; állapította meg. Nincs ott vele senki emberfia, táncol mellette a szél, hangja suttogásból lassan vált át sikítássa, lassan, ahogy az  élete csúszott ki kezei közül, és éppen olyan megállíthatatlanul. Egyszer minden eléri a saját maga maximumát. A tetőpontot. És onnantól kezdve elképzelhetetlen, hogy feljebb emelkedjen, így zuhanni kezd, őrült iramban, pörögve-forogva, és hiába kapálódzik két kézzel, csak a levegőt markolja... Vizes a lába alatt a homok, még a levegőnek is komor szaga van, az ég novemberien szürke, és tudja, bizonyosan tudja, hogy a nap sosem fog átsütni azokon a felhőkön. Az ember végül úgyis erre a homokos, szomorú, vizes síkra ér.