Viszonylag hamar kiábrándultam Istenből. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ez így legyen, és ahhoz is, hogy ne. Anyám hasonlóan hamar vesztette el érdeklődését a fenti szakállas Úr iránt, amikor hiába könyörgött neki, hogy nyerjen az osztálya focicsapata valamilyen bajnokságon, ez nem történt meg. Azóta azt hiszem, valami saját ellenszenvvel viseltet iránta, és úgy viselkedik, mint saját keresztesháborút vívna ellene. Mikor ezt az incidenst megemlítette másoknak is, azt mondták neki, persze kincsem, hiszen az Úrnak rengeteg dolga van, nincsen ideje ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni, a világ úgy is megy majd szépen tovább, ha nem ti lesztek a győztesek. Anyám pedig nem értette, hogyan lehet ez. Hiszen nem vagyunk-e mindannyian ugyanolyan fontosak a számára? Egy anya nem tesz különbséget a gyermekei között, mindegyiket egyformán szereti, és mindegyikről tudja, mekkora és miilyen törődésre van szüksége. Miért dönt hát az Úr mégis úgy, hogy az ő problémája nem elég fontos? Miért gondolja úgy, hogy ő nem hivatott akkkora figyelemre, mint a többi ember? Ő talán nem az Úr gyermeke? Ekkor döntött úgy, hogy valóban nem is lesz.
A nagymamám úgy hitt Istenben, ahogyan én szeretnék. Azt vallotta, ő nem valami felsőbb hatalom, hanem egyfajta energia, ami körbevesz minket, mindenkiben benne van, egyesekben jobban, másokban kevésbé, de mindenki megtalálhatja magában, ha akarja. Mindig sugárzott az arca, ha ilyesmiről beszélt nekem, én pedig szerettem hallgatni, mert imádtam, és minden egyes szavát szentírásként vettem. Valahanyadik, korai születésnapomra egy díszes, fehér imakönyvet kaptam tőle, egy Mária-képpel az elején.Nem értettem az egészből semmit, de a többiek is éppen akkor tanulták a tízparancsolatot az iskolában, hát lelkesen olvsgattam a zsoltárokat, és nézgetettem benne a gépeket. Még mindig ott van a polcomon, időként végigsimítok a gerincén.
Nem tudom, melyik volt az a pont, mikor véglegesen letértem arról az útról, amit ő kijelölt nekem. Valahogy időről időre halványult bennem a hajlandóság, ahogy haladtam előre az életben. Kisebbként könnyebb volt, apró dolgokra vágytam, így hát azokat is kértem, és ugyan egyetlen imát sem tudtam fejből, abban bíztam, mindegy, mit mondok, meghallgatnak. Általába be is jött, és elégedett voltam. Aztán, még mindig kisebb koromban, mikor hiába esdekeltem és könyörögtem én is, és még megannyian mások, hogy nyissa fel szemeit a kómában fekvő kisfiú, nem történt meg. Napokig forgolódtam utána az ágyamban, és az utolsó beszélgetésünket játszottam le újra és újra magamban, és számtalanszor bocsánatot kértem, amiért nem akartam eléggé, mert hát más oka nem lehetett annak, hogy Isten elvette őt tőlünk. Aztán nőttem én is, és velem nőttek a problémáim, a kéréseim, és sorra láttam az összeset elúszni a szemem előtt, és egy centivel sem éreztem magam közelebbinek ahhoz, amit el szerettem volna érni. Vajon én nem adok eleget ahhoz, hogy kaphassak valamit? És innentől, ha már üzletnek tekintjük, bizony veszve van a dolog.