Lépkedtünk egymás mellett az élet piszkos útján, más ösvényeken, és más irányba, de mégis egymás mellett, a másikat folyamatosan figyelemmel kísérve. Nem volt olyan pillanata, amiről nem tudtam volna, és fordítva, még ha ennek egyikünk sem volt tudatában. Fújt minket a szél, erre-arra, egyre messzebb egymástól, és mégis egyre közelebb. Szinte mellé tett le végül a fuvallat. Csöndesen, finoman, észrevétlenül. Úgy lopta be magát a napjaimba, mint ahogyan az ember a kedvenc pulcsiját szereti meg - testem vonalához, melegéhez idomult, és éppen úgy simogatja lelkem, ha velem van. Van valami a tekintetében, ha rám néz, valami, amit soha máskor nem látok rajta; van valami a mozdulatban, ahogy a halántékomra simítja a hajam, és csókot nyom a homlokomra, valami abban is, amikor társaságban rám néz, a mosolyában, vagy amikor lopva a térdemre teszi tenyerét az asztal alatt, és a mosolyban, ami mindeközben az arcán játszik. Valami, amitől úgy érzem, sohasem szeretett még senki rajta kívül.
Megijeszt. Boldog vagyok, sok-sok méterrel a föld fölött lebegek nap mint nap, és ez megijeszt. Mert bármibe is ugrik fejest az embert, annak sosincsen jó vége. Előbb-utóbb eléred a medence kékcsempés fenekét, és koppansz. Minél magasabbról, annál nagyobbat. És az mindegy, te mit akarsz, vagy mennyire küzdenél érte, mert úgyis lesz valami vagy valaki, aki lelök arról az ugródeszkáról, és örülhetsz, ha egyáltalán vettél előtte levegőt. Félek. Az ijeszt meg, hogy mekkora hatalma van így fölöttem a sorsnak, hogy most, mikor végre összakapartam magam innen-onnan, padlóról, falról, plafonról, és már nem érdekelt senki és semmi, bombabiztosan megbánthatatlannak és rendíthetetlennek éreztem magam önként vállalt magányomban - hát most megint nem. Most megint pillanatok alatt zuhanhatok fényévnyit. Egész életünkben egyetlen kifeszített kötélen egyensúlyuzunk, védőháló nélkül, a szél pedig lenget minket jobbra, lenget minket balra, mi pedig kétségbeesetten kapaszkodunk a lábujjainkkal és próbáljuk tartani az egyensúlyt két kinyújtott karunkkal. Ha lehetne úgy is, hogy egymásba kapaszkodva megyünk előre, nem törődve az arcunkat borotváló széllel, a lábunk alatt hömpölygú háborgó víztömeggel, átnedvesedő ruháinkkal és égő-sajgó izmainkkal... De nem. Hiába próbálkozunk, az élet úgyis elválasztja összekapaszkodó kezeinket.