Igénytelen a designom és nem érdekel. Vidámank kéne lennem, mégsem vagyok, sé nem érdekel. Szánalom, mikor egy lap látogatóit már csak azzal lehet arra ingerelni, hogy a csetbe is írjanak, ha új a kinézet. Friss helyet megint a lelki problémáimat fogom ecsetelni. Tudom, hogy szerettek érte.

Mindennap úgy kelek fel, hogy boldog vagyok attól, hogy újra láthatom, mégis átjárja, átszövi az egészet a félelem íze, nyilkos ködként rátelepszik, megmérgezi. Mindennap elhatározom, hogy odamegyek hozzá, és beszélgetni fogunk, végre igazán bezélgetni, ő meghallgat, én meghallgatom őt. S mire beérek, és látom, hogy nincs ott, elszomorodom miatta, de meg is könnyebbülök, hogy nem kell véghez vinnem, amit elterveztem. Hja, nem mintha bárki is kényszerítene rá, hogy megtegyem. Mindössze magam miatt kellene. Ha az ember boldog akar lenni, nem elég ülnie a seggén, és várnia, hogy minden és mindenki az ölébe essen. Sokkal célravezetőbb, ha ő esik a másik ölébe. Olyan közeli, és olyan elérhetetlennek tűnik. Pedig nem az, téynleg nem. Elég lenne kinyújtani a kezem, köréfonni ujjaimat, és csak egy ici-picit megszorítani, hogy a markomban tartsam. Hogy az enyém legyen. Hogy hozzám tartozzon. Hiányzik. Ha nincs velem, akkor is látom, ha nincs velem, akkor is visszatér hozzám egy-egy mondata, és ez már tényleg beteges, és tényleg skizofrén. Odi et amo. Hass und liebe. Hate and love. Utálom és szeretem. De utálni is imádom.
Utálom, hogy seggfej, és imádom, hogy meg tud ezzel mosolyogtatni. Utálom, ahogy beszél, és imádom a hangját, ahogy betölti a teret. Folytathanám, de nem folytatom. Felesleges. Mindenki tudja, miről beszélek, és senki sem érti, mire gondolok.