Az a jó a spanyolban, hogy minden mondatszerkezete tökéletesen logikus, egyszerű és követhető. Talán így, hogy már két nyelvet beszélek mellette, még könnyebb nekem, mint a többieknek, bár képtelenség róla leszoktatni, hogy ne találjak ki teljesen hülye és oda nem illő német szórendeket. Múltkor is leírtam angolul a because után a mondat többi részét KATI-szórendben. Hiányzik a német, mert az összes nyelv közül azt érzem a legközelebb magamhoz. Nem furcsa? Ha angolul írok, angolul beszélek, nem érzem magaménak a szöveget, a német viszont olyan, mint egy második bőr, amit felveszek, jól is áll, és levethetem, amikor kedvem van hozzá. Egyre türelmetlenebbül várom a hétfőt, mikor a könyvfutár a Parfümmel és a Végtelen történettel fog kopogtatni az ajtómon. Jó lesz egy kicsit visszaszokni a német-létbe. Szeretem, mikor a fotelben kuporgok, és hiába csak a 80%-át értem a szavaknak, mégsem tudom abbahagyni, mert visz a cselekmény magával. Persze ez könyvtől is függ. 

Van spanyol levelezőpartnerem. Azt ígérték, sikerül egy cserekapcsolatot is lebonyolítani velük. Rubénnek hívják, 12 éves, magas, fekete haja van, és szereti a focit meg a kosárlabdát. Akkora érzékem van hozzá, hogy kifogjam a tökéletes ellentéteimet. Én irtózom mindenféle sporttól, főleg, aminek a labdákhoz is köze van, a futás az egyetlen, amit magaménak érzek, azt meg ő nem szereti, mert monoton. Ez az én formám. Ráadásul a felét nem is értettem a levélnek, hiába faggattam a szótárat, de utána kiderítettem, hogy ja, ez múltidő. Még így is van egy bekezdés, amiről fogalmam sincs, miről szól.

Szenvedjek egy kicsit megint? Mondjam el, hogy továbbra is úgy kell nekem, mint a három kockacukor a kávémba reggelente? Látom rajta, hogy én is neki. N folyton velem van, mindenhova követ, és egyszerűen lehetetlen lekoptatni. De nem is akarom. Jófej. Szeretem, de persze nem úgy, ahogy ő szeretné. És ez mindig így van. Az ember mindig abba szerelmesedik bele, akibe rohadtul nem kéne, mert nem tudnak semmit se kezdeni egymással. Talán most nem jönnek be a megérzéseim, mégse lennénk meg olyan jól együtt. Pedig mindent megtennék, hogy a boldogabbnál is boldogabbak legyünk. Tudom, hogy ő is, a rohadt életbe. Bármennyire is próbálja palástolni, látom rajta. Látom, milyen utálattal néz N-re. Hány lányt küldött már el azzal, hogy nem érdekli, mióta ismerjük egymást? És én hány szerencsétlent koptattam le, akik jók lettek volna nekem, és szerettek volna. Megéri? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Ha nem lenne bennem ez a fázós, körömrágásra késztető bizonytalanság, a szemébe néznék és megmondanám neki. 
Valahányszor elfog a kétely, akarom-e, megéri-e, elég ránéznem, és tudom a választ. Annyira beleivódott a pórusaimba, mint a tetováló tinta, arcának képével kelek és fekszem. Végérvényesen az enyém, még így, kimondatlanul is. Hozzám tartozik. 
De nem teszünk semmit. Továbbra is állunk a szakadék két szélén, a szél borotválja az arcunkat, bele-bele kap a hajunkba, szemünk összekapaszkodik, de túlságosan félünk ahhoz, hogy lépjünk egyet előre. Pedig mindketten lehetnénk gyönyörűek is, a másik tenne minket azzá, ahogy a szemünk ragyog. Kihozzuk egymásból a legjobbat, mint a whisky a vaníliafagyiból.
Hé, ha olvasod, vedd észre, hogy rólad van szó. Ordíts, üvölts, suttogj nekem. Hallani fogom.