Még mindig még mindig. 

Megint egymással szemben ülünk majdnem, te szinte eltűnsz a fekete kardigánban, ami rajtad van, álladat kockás sálad mögé rejted, újságot olvasol. A nap bekacsint végre az abalkon,ujjaival cirógatja helyettem a hajadat, arcodat, ajkaidat. Megint itt ülünk, megint minden érzékünkkel egymást isszuk, egymásra figyelünk, és megint nem történik semmi. Megint féltékenyen felpillantasz, kutakodva vizsgálódsz, és a tekintetemet keresed, ha másik fiúval beszélgetek. Megint kimutatod, megint érezteted, hogy fontos vagyok neked, megint nem történik semmi. Megint nem értelek, megint nem tudom, félsz-e, nem akarod-e, visszakozni kívánsz-e. Nem értelek, nem tudom, nem tudhatom. Nem bírom, ahogy más lányok körnéykeznek meg, buta bájmosollyal, tincseiket dobálva, belsejükben növekvő izgalommal, nem bírom a kaján-kajla vigyorodat, ahogy őket, és lopva engem, is figyelsz. Nem tudok már közönyösnek látszani, mikor kihívnak felelni, nem bírom nem odasúgni neked a helyes választ, nem bírom már megállni, hogy ne bújjak oda hozzád következő szünetben, belesuttogjam a füledbe, büszke vagyok rád, csókot lopni mosolygó szádról. Nem bírom már, hogy az enyém vagy és mégsem, tiéd vagyok és mégsem, együtt vagyunk és még nem. Nem tudok már azzal az érzéssel szívemben hazamenni, hogy megint elrontottam valamit, valamit, amit egész életemben bánhatok, pedig végre találtam magamnak valakit, aki lehetne A Valaki.  Nem ülhetek többet egyedül a buszon, magányosan, fülemben az mp3 lejátszó zsinórjával, arra gondolva, hogy te is ülhetnél mellettem, a fülhallgató másik felével a füledben, kezeddel a derekamon, fejemmel a válladon. Nem ringathatom magam álomba könnyekkel a szememben, fájva, abban bízva, talán holnap más lesz, talán meg lesz az esélyem, talán meg lesz a bátorságom, talán végre teljesen az enyém leszel.