Nézem a szemed, az aranyba játszó, barnás ékszereket, hosszú, koromfekete pilláidat, ahogy keretbe foglalják lelked portréját. Nézem a szemed, és már nem magamat látom pupilláidban visszatükröződni.
Más lettem. Olyanná váltam, amilyennek te akartál, olyanná, mint a párna, ami már felvette fejed formáját, és esténként hűvösen simogat a selyme. Én lettem a kávé, ami reggelenként elindítja a napod, én lettem a kabát, amit hideg ellen magadra kapsz, az alkohol, amit démonaid elűzése végett töltesz magadba. Én lettem a kényszer, ami megfelelni ösztönöz, én szépítettem meg felragyogó mosolyod.
Nézem a szemed, és nem találom magamat. A lányt látom, aki bolondulásig szeret, aki ebbe maga is beleőrült, belerokkant, belefáradt, belesavanyodott, beleszürkült. Látom a lányt, aki hajnalonta könnyekkel a szemében ébred, ha nem simulsz hozzá - márpedig te sosem vagy ott. Látom a lányt, aki bármire hajlandó lett volna, hogy a tiéd lehessen, és így vesztette el önmagát. Aki mindig ott lett volna, ha szükséged van rá, de te sosem mesélted el neki, mi bánt. Aki ült volna otthon, csendben, és molyossal az arcán várta volna, mikor érsz haza, hogy meglephessen a terített asztallal. Aki, bármi is történt volna, mindig boldogan bújt volna hozzád. 
Még esélyt sem adtál rá.

Keresem a lányt, aki mindig mosolygott, mindenki szerette; de csak azt látom, aki otthon ül, egyedül, elkeseredve.
Keresem a lányt, aki biztos volt magában, és tudta, mire képes; de csak azt látom, aki véresre harapdálja kiszáradt ajkait kételyeiben.
Keresem a lányt, aki szép volt, és ragyogott, mert ezt tudta is magáról; de csak azt látom, aki mindennap fintorogva áll a tükör előtt, mert sosem lett elég jó neked.
Keresem a lányt, aki mindent pillanatok alatt megtanult, magába szívott, mint a szivacs; de csak azt látom, akinek memóriája és gondolatai csak a téged ábrázoló képekkel vannak tele.
Keresem a lányt, aki voltam - de csak azt látom, akivé miattad váltam.
Keresem magam - de már csak téged látlak. 
Csak téged.