- Még mindig fáj?
- Igen. Nem egyszerűen csak fáj - éget, mar, kapar belülről, és nem tehetek ellene semmit. Olyan, mint cigarettával égetnének lyukat a szívembe.
- Harcoltál érte.
- Dehogy harcoltam. Megint gyáva voltam. Nem tőle féltem, hanem magamtól. A szokásaimtól, a kinézetemtől, a viselkedésemtől, az egész személyiségemtől. Az ürességemtől, a felszínességemtől. Attól, hogy nem leszek elég jó.
-- Tökéletes vagy.
- Talán igen, talán nem. Néha igen, néha nem. Ha látom magam a szembogarában tükröződni, és közben mosolyog, akkor annak érzem magam. Ha én mosolygok rá, ő pedig elfordul, apró póknak érzem magam egy sáros tornacipő talpa alatt.
- Nem illik hozzád.
- Mind ezt mondják, és ez fáj a legjobban. Én csak szeretni akartam, és ő is csak szeretni akart - ennél jobban nem is illhettünk volna össze.
- Akkor mi romlott el?
- Nem tudom. Kiesett a gépből egy csavar, és nem mi húztuk ki, hanem a világ. A társadalom. Az elvárások. A nem illünk össze. Az úgyis szétmentek két hét múlva.
- Hiányzik?
- Nem tudom kimondani. Ha azt mondom, rettenetesen, az sem írja le, mit érzek. Talán mert annyira fáj, hogy már nem is érzek semmit. Üres vagyok. Hiányzik belőlem a tűz, amit testének melege adhatna. Pedig az elején nem is szerettem. 
- Miért nem?
- Különbözőek voltunk, vagyunk, maradunk. De hittem, hogy megváltoztathatjuk, a másikhoz idomíthatjuk egymást. Ez lett belőle. Egyikünk sem hibáztatható. Csak a véletlen, a sors, és a szerelem.