Az élet megint lehetne szebb, de miért panaszkodnék, csak nekem lenne rosszabb kedvem tőle. Ő durcás, én meg határozatlan. Mindketten hülyék vagyunk, és a jelenlegi helyzet is csak a mi hibánk.
Más. Most megint ilyen -ahh-nem-tudok-semmit-írni-mert-egy-szerencsétlen-idióta-vagyok-korszakomat élem, viszont van egy történetötletem, amin már egy ideje dolgozom (hah, mi lenne, ha a mostaniakat folytatnám, mi?), és úgy döntöttem, mutatok egy kis ízelítőt, hátha kíváncsi lesz valaki a folytatásra. Szóval katt a továbbra.

Azt mondják, az első csók felejthetetlen. Az ember mindenféle csillagokat, tűzijátékot, repülő cupidókat meg angyalkákat lát, és a hárfa finom, szerelmes hangja suttog dallamot a fülébe. Életem során immár sokadszor kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy az „azt mondják…” kezdetű definíció többnyire nem állja meg a helyét.

Én nem láttam semmi égit vagy varázslatosat, mikor Audrey magához húzott, és a számra tapasztotta száját. Igazából  - mivel szemeimet ügyesen nyitva felejtettem meglepetésemben -, Audrey százszorosra nagyított pórusain kívül semmit sem láttam. Meglehetőst hülyén éreztem magam. Álltunk a tó mellett, Audrey tenyerei az arcomon, szája a számon, én pedig csak lógattam magam mellett a két karomat, mint egy hullamerev kirakati bábu, és számolgattam Audrey mitesszereit az orrán. Tudtam, hogy élveznem kellene a dolgot, mégsem tudtam elszakadni a gondolattól, miszerint hiába kenegette percenként száját a cseresznyés ajakbalzsamával, ajkai ugyanolyan szárazak maradtak, ráadásul most még műanyagízűek is.

Egyszer csak valami nedveset és furcsán puhát éreztem, ahogy megpróbál utat törni szorosan összezárt ajkaim közt. Első meglepetésemben hagytam, hadd menjen. Ennek eredményeképpen kezdetben félve, ám egyre erőszakosabban kutakodott a szám belsejében. Furcsa érzés volt, és miután briliáns logikával kikövetkeztettem, hogy az a valami csak Audrey nyelve lehet, még furcsábbnak tűnt. Annyira, hogy szabadulni akartam tőle. Ezért aztán elkezdtem a saját nyelvemmel kifelé tuszkolnia számból, ám rémülten vettem észre, hogy tervem visszafelé sült el, mivel Audrey újult erővel kezdte szájpadlásomat ostromolni. Nem tudom, meddig folytattuk ezt a számomra új és furcsán taszító huzavonát, mire elszakadt a számtól, és egy sóhajjal a vállamra ejtette fürtös fejét.

- Édes vagy, Benjamin – búgta, és még jobban hozzám préselte karcsú testét.

- Te is az vagy – válaszoltam félszegen, leginkább azért, mert semmi más nem jutott eszembe.

Pedig valószínűleg minden srác megőrült volna azért, hogy Audrey-val lehessen, kettesben, egy kihalt tó partján. Őt tartották az iskola legszebb lányának, ő volt a méhkirálynő. Hogy én minek tartottam? Persze, számomra is gyönyörű volt a maga módján. Szerettem hajának világosvörösét, ami narancslekvár keserű ízét idézte fel a számban. A színét szerettem leginkább, arra gondoltam, milyen jól mutatna díszpárnaként a kanapénkon, a szeme zöldjéből pedig csodás képet lehetne festeni hozzá a falra…

Benjamin, mégis mi a franc bajod van?! A suli legjobb csajával csőröztél nem egészen két perce, jelenleg a válladon piheg, te pedig a kanapétokról fantáziálsz?

Nyeltem egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból, és eltoltam magamtól a lányt.

- Vissza kell mennünk, megígértem anyádnak, hogy 10-re hazaviszlek – mondtam neki.

- Mama imád téged, akármit is csinálsz, tudod jól. Még van időnk bármire – húzta pajkos mosolyra a száját, amitől kivillanó szemfogaival és színtelen pillák keretezte szemével huncut lidércnek látszott.

- Szeretem megtartani az ígéreteimet. Indulás.