Hosszú parafaorrukkal kelet felé fordulnak az elefántok, kinyílik előttük a világ, a nap aranybíboran borong, mustársárga felhők az égen. Fenyőillatú, repedezett szélű, tőzegszín boldogság üvegcserepek örvénylenek körülöttünk, szád vízfelszín-sima, mézmeleg, a tavasz langy - én csak közbekövetkezem. Predesztrinálódunk, kis csillagfény kolibrim, ott fent, a vattacukor-puha felhők felett, a műselyemkék égben eldöntötték, hogy a te jégtüzed melegít-hűt majd egykoron. Csillagketrecbe zárva hűsült a boldogság és  összes velejárója, míg szembe nem jöttél, te, kökényszemű borókaág. Szívedben fehérarany, piciny, cifra kulcsot hoztál, azzal engedted ki őket kalitkájukból, hogy aztán szálljanak, repüljenek, egy puhacsillám csupaszépség lepkeszárnyon, át az érzéstengerek felett, a naplementébe. Öleld meg a napnyugtát, élet, aztán ölelj meg engem is, hogy tudjam, milyen érzés, csókold meg a szempillámat, aztán öltsd fel azt a furcsa, kajla, róka-mosolyodat, kis ravaszom-tavaszom. Elnyúlhatnánk a fűben, de miért tennénk, a világ körülöttünk törökméz, medvecukorban fekszünk, hátan, ragad és mégis jó, mint Coca Cola buborékolunk boldogságunkban. A hangok ömlenek a mandolinból, ontja őket, mint bűvész a kártyalapokat, fehárszárnyú galambként röpül el felettünk a sors, az égre mutatunk, nevetünk, csókod szamócaíz. Legyél tükröm, pajzsom, kardom, védj meg a rózsák töviseitől, cserében instant leszek, tabletta szerelem, a kávé, ami bögrédbe folyik reggelente, a napfény, ami felkel, az éjfél, ami ágyba küld, aztán bársonymelegben együtt szuszogunk majd, mint holmi pisze orrú sündisznók. Fekete az orrom hegye, harapj bele, mint fagyi alján a tölcsérbe, hopp, egy piszokfolt a nyakadon, ott nem hagyhatom, lecsókolom, kapd el a derekam, forgass, mintha bálban lennénk, nevess rám, és a világ visszanevet majd. Az elefántok integetnek ormányukkal, az akasztottak nekünk kukorékolnak, a fiókregények miattunk íródnak, és ha hazánk mondjuk puff és ránk esik, nem számít, míg van kezünkbenaranymíves készítette iránytű. Indiai selyemkendőbe bugyolált csontvázlelkek jönnek szembe, szánjuk őket, a mi lelkünk valahol felettünk lebeg, apró kis szárnyaikkal verdesnek, szívünk cseresznyepiros izzásban ragyog ki mellkasunkban, talpunk alatt kankalin és levendula sarjad, ahogy lépünk. Ők éltek, mi vszont élünk, ontjuk rájunk fényünk.