Sneak peek. Szeretem ezt a szókapcsolatot. Mondjátok csak ki, szép brit akcentussal. Mostanában olyan dolgok okoznak nekem örömet, amiről eddig sosem hittem volna - a fűszálak közt megbúvó virág, egy sor egy dalszövegből, gy versből megmaradt szókapcsolatot, egy kék cipő kopogása az utcán. Furcsa lett a világ, és nem tudom, merre tovább, hogy végül ott legyek, ahol lenni akarok. Mikor még azt sem tudom, hol akarok lenni - azon kívül, hogy nála. Vagy talán még ott sem. Le kellene szoktatnom a szívemet arról, hogy őérte zakatoljon, de minél több okot látok arra, hogy végig elszakítsam a köztünk lévő ezüstszálat, én annál szorosabbra fonom. Talán van bennem valami ösztönös, velemszületett dac a világgal szemben, azokkal szembe, akik azt mondják, nem illetek össze, add fel, sosem lesz a tiéd, te ennél jobbat érdemelsz. Jobbat érdemelnék? És ő? Ő vajon megérdemelne engem? A válasz persze nem lenne, de nem nekem kell őt, vagy neki nekem megérdemelnie, hanem a boldogásgot mindkettőnknek. Nem? Egyébként nem tudom, miért ettől a kapcsolattól várom a boldogásot, hiszen nélküle is jól megvagyok, nem olyan csillagszórós-tűzijátékos boldogságban, de élek, és jól érzem magam. Kivéve, amikor hiányzik valaki, akihez hozzábújhatok. Szinte felfoghatatlan az a szeretetéhség, ami néhanapján rámtör. Olyankor szoktam megnézni 3 filmet, aminek a végén sírni lehet, és magamba tömni legalább 2 tábla csokoládét. Segít. Ha egyszer ilyen helyzetbe kerültök -amit egyébként nem kívánok senkinek -, próbáljátok ki.
Más. Megint elkezdtem írni valamit. Vagyis nem. Még régebben, ma pedig elővettem, és folytattam. Tudom, tudom, ne szólaljatok meg, a többit kellene folytatnom. Rávenni magam, és befejeznem. Hiszen a HiS-nek a felén is túl vagyok már, és innentől válna izgalmassá a történet. Majd ráveszem magam, ígérem, de ahogy ávltozik körlüöttem a világ, úgy tűnnek ezek a történetek egyre butábbnak. Viszont itt egy kis ízelítő abból, amit elkezdtem, ezt ugyan még régebben írtam (2 éve? Egy?), de talán élvezhető. Csókjaim.

A puha sötétség közül  könnyed, macskaszerű alak vált ki. Ébenfekete haját ezüstös hajpánt tartotta féken, nagy, sötét szemei elnyelték a sejtelmes éjszaka árnyait. Vállán íjat viselt, nem szerette a kardot, túlságosan nehézkes fegyvernek találta alkatához, fürgeségéhez mérten. A tünde hazafelé sietett. Ez is egy ugyanolyan éjszaka volt, mint a többi, hosszú élete során. Csillagos éj terült el Inmae városa felett, a fák közé beékelt házak most is békésnek látszottak. Mégis, ahogy beljebb ért a városba, annál jobban megrohanta a balsejtelem. Kifinomult érzékei, mágiával átitatott lénye révén megérezte az ártó szándékokat. Egyre jobban megszaporázta lépteit, attól tartva, lekésik valamiről. Kecsesen átugrott egy fatörzset, majd felszökkent otthonának első lépcsőfokára. Finom orra azonnal megérezte az idegenek szagát. Nem emberi sebességgel rohant fel a hosszú, kanyargós, fába ágyazott lépcsőn. Szívét jeges félelem karmai ragadták meg, aggódott. Szorongással töltötte el a tény, hogy itthon hagyta fiatal húgát, aki még annyi mindent nem tudott az életről. Csak remélni merte, hogy nem lett semmi baja.

Érdekes, eddig nem érdekelte családja, de mióta hazajött küldetéséről a törpék világából, és megtudta, hogy szülei már nem élnek -túl sok energiájukat emésztette fel egy varázslat-, és egyedül húga maradt neki, azóta jobban törődött gyökereivel. Igen, visszatért Inmaébe, és igyekezett a tünde hagyományok szerint élni - még ha csak részben is.

Tiria végül felért a lépcső tetejére. A nappaliban és a fürdőben nem talált senkit és semmit. Észveszejtve rohant húga hálószobájához. Régi mestereitől tanult módon berúgta az ajtót, ellenségtől tartva. De csak húga testének vízszintes kontúrjait vélte felfedezni a sápadt félhomályban. Még mindig ide-oda tekintve, de annál sebesebben futott oda húgához.

- Nirien - érintette meg gyengéden a lány falfehér arcbőrét, mire annak torkából szaggatott, hosszas nyögés tört fel. Tiria csak most nézett végig a még fejletlen női testen. Elszörnyedve, jeges borzalommal látta, hogy Nirien al és fel testét módszeresen összeszurkálták. A tengernyi sebből ömlött a vér, egyre lassuló, bíbor patakok törtek elő a recés szélű szúrásnyomokból.

- Ki volt…? Nirien... Válaszolj! Ki tette?

A fiatal lány erőlködött, bugyogás tört fel a torkából. Nem bírt beszélni. Tiria érezte, hogy arcbőrén a rég ki nem serkenő könnyek vájnak utat maguknak, kezét tehetetlenül összeszorította. Ekkor arra lett figyelmes, hogy húga keze megmozdul. A lány keskeny, hosszú ujjakat saját vérébe mártotta, és jeleket kezdett rajzolni a padlóra. A formátlan jelekből végül kusza betűk bontakoztak ki. Gilraen

- Gilraen? Sosem hallottam még ezt a nevet…

Ám mielőtt húga bármit is tehetett volna, hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát, majd szempillája rebbent egy utolsót.