Az elején még azt hittem, idővel majd elmúlik. Nem hirtelen, mint amikor egy papírlapot egyetlen mozdulattal félbevágunk, nem. Azt hittem, majd kifakul, elhalványodik, lassan, ahogy az őszi falevelek fordulnak át sárgába. Hogy egy nap majd könynebb (vagy éppen nehezebb?) lesz a szívem. Hogy egy nap majd felébredek, és nem lesz egy hatalmas, cikkcakkos szélű fekete lyuk a bensőmben, amibe pont beleillik alakja.  Aztán úgy öltözhetek fel, hogy azokat a ruhadarabokat aggatom magamra, amit én tartok szépnek, nem azt, amit rajtam látva, elmosolyogja magát. Úgy léphetek majd be az ajtón, azon a bűvös ajtón, hogy nem dobog már négy háztömbnyivel előtte megsokszorozott erővel és hévvel szívem. Hogy nem hallom majd folyamatosan a hangját fejemben zakatolni, dúdolni, nevetni, káromkodni. Hogy ahányszor verset olvasok, vagy filmet látok, és meghallom/látom a szót: szerelem, nem ő fog eszembe jutni. Hogy ha a buszon utazom hazafelé, és lassú, melankólis dalt hallgatok, nem az a kép toladik be fejembe, ahogy kockás inges vállára hajtom a fejem. Hogy ne az ő vére csöpögjön minden szavamból és betűmből, hogy ne az ő hangja szóljon a hangomból, ha énekelek, ne az ő illata legyen a parfümömben, ne ő gombolja be a kabátomat reggelente, ne ő legyen a kis páracsomót, amit hidegben a levegőbe lehelek, ne ő legyen kicserepesedett ajkamon a seb, csuklóimon a forradások, a teát túlsavanyító citromom, a cukor nélküli kávém, a tinta, ami tollamból folyik, a vonalak, amiket lerajzolok, és minden elhibázott lépésem lábynoma... Hogy ne legyen a részem, ne tartozzon hozzám. Ma már tudom, hogy erre hiába várok, ma már tudom, hogy az első (vagy a sokadik) szerelem sosem múlik el, és gyűlölöm ezt a szót, hogy szerelem, mert elcsépelt, túlértékelt, és banális, de ezt a megszállottságot, amivel minden pórusom a jelenlétét szomjazza, nem tudom más szóval illetni. Meg kell tanulnom ezzel a húzóerővel a szívemben együttélni, vagy teljesen kikapcsolni. Ha jobb lennék fizikából, könnyedén találhatnék egy egyenlő erőségű taszítóerőt...