Egész életünkben várunk valakire. Várunk reggel, amikor felébredünk, és arra vagyunk kíváncsiak, ki lesz az első ember, akit aznap meglátunk. Várunk, amikor előráncigáljuk a kiválasztott ruhadarabokat a szekrényből, arra várunk, hogy lássuk a ruhaköltemény által kiváltott reakciót kedvesünk arcán. Várunk a buszmegállóban, arra, hogy a sofőr kezébe helyezzük utunkat és életünket, arra, les-e beszélgetőpartner mellettünk, vagy újfent egyedül utazunk. Várunk az iksolában, várunk az órákon, várunk a szünetekben, aztán hazafelé és várunk, vágyakozunk, és talán magunk sem tudjuk, hogy mire. Várunk, mert így szoktuk meg, várunk, mert nem tudnánk mit kezdeni magunkkal, ha egyszer csak nem lenne mit várnunk többé. Semmire sem várni és semmire sem számítani, az olyan, mintha az ember semmit sem érezne, mintha már minden mindegy lenne, az pedig visszafordíthatalanul magával hozza az öregedést és az elmúlást. Várunk, és közben belebolondolunk a várakozásba.
Mert kell egy másik, mások ellen. Akivel együtt várjuk végig életünket, figyelve az óramutatót, hogy mikor is ér haza végre, aki miatt kilométereket gyaloglunk az esőben, csak azért, hogy a kedvenc pékségéből hozzunk neki kalácsot. Mert kell valaki, aki kézenfog, és úgy vezet minket az életen. egyedül az ember csak botladozik, leszegett fejjel, arcába lógó, piszkos hajtincsekkel, és nem látja a kijáratot a mocsárból. Együtt minden könnyebben átvészelhető, megoldható, és legyőzhető. Egész életünkben várunk arra a valakire, aki majd fáradhatatlanul rója mellettünk az élet útjának kilométereit, és mit teszünk, ha végül megtaláljuk? Nem merjük elhinni, hogy valóban ő az, és hagyjuk elmenni.