Szia!

Annyira örülök, hogy írtál, így legalább tudom, hogy van értelme annak, amit hetente idepötyögök. Bár igaz, egyre ritkábban írok - én fakultációt váltottam, és most félévi anyagot kell bepótolnom.

Én pedig pont az ellentéte voltam. Egész életem során mindig csak azt vágták az arcomba, hogy túl sovány vagyok. Alultáplált. Azt, hogy kórosan, csak azért nem tették hozzá, hogy ne ijesszenek meg. Talán 23 kg lehettem, mikor általáno iskolába mentem, és csúfoltak. Az egyik gyerek azt mondta: Nézd, a pólója alatt látni, ahogy ver a szíve, de undorító! Ahogy nőttem, és továbbra sem rakódott rám semmi súly, még rosszabb lett. Amikor felsőtagozatosok lettünk, az osztályfőnököm megkérdezte tőlem, anorexiás vagyok-e. Később pedig, amikor mindneki másnak nőni kezdett a melle, én pedig maradtam, amilyen voltam, még többet piszkáltak érte.

A fiús történet itt is ugyanez - csak én hízni akartam, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy kétlábon járó fogpiszkáló. Persze ő sem figyelt rám, és történetesen most sincsen barátom, de ez már nem a méreteim (vagy legalábbis remélem) miatt van. Mire gimibe kerültem, már irigyeltek az alakomért, és azt mondták, jajj, hát simán elmehetnél modellnek, meg örülj neki, hogy te 32-es méretet hordasz, én a 36-osért küzdök... De nincs igazuk. Nem igaz, hogy mindenben jobban nézek ki, ahogy ők sem néznek ki rosszabbul egy 36-os nadrágban, mint egy 32-esben. És persze az sem, hogy a 168 cm-el elmehetnék modellnek, valahogy mégis mindenki előszeretettel mondogatja mindenkinek, aki vékony. 

És igen, teljesen igazad van. Szeretném, ha mindenki jól érezné magát a saját bőrében, reggelente belemosolyogna a tükörbe, és azt mondaná magának: Gyönörű vagyok. Ez persze nem megy mindennap, aláírom, vannak mindenkinek rossz napjai, de mindenkiben benne kellene lennie a tudatnak, hogy igenis ér valamit. 

Szia!

Már napok óta próbálok eljutni odáig, hogy írjak ide valamit, de nem volt egy nyugodt percem sem - kezdődik a vizsgaidőszak.

Nekem erről a képről az jutott eszembe, hogy világéletemben fogyókúráztam, vagy fogyókúráznom kellett. Tény, hogy volt, amikor már az egészségemet fenyegette a túlsúlyom... de az orvosoktól azóta is rendszeresen megkapom, hogy diéta, diéta, diéta.  Mindig is dagi kislány voltam, és sokat szenvedtem miatta. Különösen mert szeretek enni, szeretem az ízeket, édesanyám főztjét, az édességet. És ez már ilyen örök harc lesz magammal.

Hatodikosok lehettünk, amikor a legjobb barátnőm, aki szintén pufi volt, fogyókúrázni kezdett. És olyan "jól" sikerült neki, hogy anorexiába kergette magát. Szerencsére időben felfigyeltek rá, és meggyógyult. Én igazából fel se fogtam, milyen veszélyben volt. Egy hatodikos lány. 12 éves.

Mikor 16 lettem, jött egy fiú, és én megtáltosodtam és egy évig koplaltam, leadtam 10 kilót. Arra nem volt jó, hogy a fiú felfigyeljen rám, de jót tett az önbecsülésemnek. Valahogy az lenne a lényeg, hogy elfogadd magad. Nekem sose sikerült teljesen, de ez nem csak a külsőmből fakad. Viszont nagy segítség, ha van kire támaszkodni. Azóta jópár kiló visszajött, és láss csodát, mégis lett párom. Fogalmam sincs miért, de ő elfogad ilyennek. :)

Jó lenne, ha senkinek sem kéne szarul éreznie magát, mert azt táplálják belé, hogy nem normális, ha kövér. Ez is ilyen civilizációs rákfene lenne? Szerintem a kövér embereket mindig csúfolták, és mindig is fogják. Csak korunkban a média jó közvetítőül szolgál az efféle "hagyományoknak."