Annyiszor hallottam már életem során, hogy álmainkért küzdeni kell, és minden egyes alkalommal úgy voltam vele, hogy persze, hiszen ha nem teszel semmi érte, miért várod el, hogy tényleg valóra váljanak? Eddig azonban még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy nekem kellett volna szégyellnem vagy rosszul éreznem magam amiatt, hogy kiállok a céljaimért.
Nyitottam egy blogot, mert azt akartam, hogy legyen egy hely, ahova név és arc nélkül írogathatok, és kiürítem közben a fejemet. Ezzel nem bántottam senkit, igaz? Megpályáztam egy cikkhelyet a Metropolban, nyertem - ezzel sem tettem rosszat senkinek. Kitűztem magam elé egy célt, nevezetesen, hogy egy hónap alatt ötvenezer szót fogok írni, megtettem - de ezzel sem ártottam. Hobbiból kezdtem el nyelvet tanulni, mert érdekelet, és sikerült olyan szintre felfejlesztenem magamat, amivel többé-kevésbé elégedett vagyok. Az újságírást választottam művészeti sávként, végigcsináltam, és most az iskolaújság főszerkesztője vagyok. Nyáronmár égett a szemem a monitor fényétől és a szótárak lapozgatásától, de fordítóként dolgoztam. Elmentem egy vitaversenyre, pedig egyetlen porcikám sem kívánta, és most januárban a Parlamentben fogok beszédet mondani.
Eddig úgy tűnt, mintha mindent olyan egyszerűen megkaptam volna az élettől. Német nyelvvizsgát akartam, megkaptam, spanyolt akartam gimiben tanulni, megkaptam, írni, fordítani, stb akartam - megtörtént. Miközben ezeket próbáltam elérni, számtlanszor kerültem kellemetlen helyzetbe, például amikor interjú készítése helyett ey üzenetrögzítővel beszélgettem, mégis megérte. Egyetlen rossz döntést hoztam - azt, hogy nem a magyart, hanem a matekot vettem fel emelt tárgyként, mondván, abból úgysem vagyok jó, majd felfejlődöm. Nem így történt, egyáltalán nem. És most, amikor ezen változtatni szeretnék, másokat is megbántok, és én érzem magamat rosszul, amiért olyan helyzetet teremtek magamnak, ami a jövőm szempontjából előnyösebb számomra. Nem bírok ki még fél évet úgy, hogy minden példába beletörik a képzeletbeli bicskám, és minden egyes órán legszívesebben elsírnám magam, olyan tehetetlen vagyok. És rettenetesen sajnálom azokat, akiket ezzel megbántok, és magamat is sajnálom, mert legalább fél évi magyaranyagot kell bepótolnom, és rettenes, kemény munka lesz, főleg úgy, hogy a matek miatt ott van még bennem egy kis bűntudat - de ezt szeretném csinálni. Bűn az, ha az ember követi az álmait, de közben megbánt másokat, még ha csak egy leheletnyit is? És ha feladja az álmait, valami másba kényszeríti magát, és saját magába döfi bele a rozsdás tőrt? Lehet válogatni.