A legértékesebb emberek akkor lépnek be életünkbe, mikor a legkevésbé számítunk rá. Ez az élet minden területén így van, nem? Minden akkor sikerül a legjobban, mikor nem szándékosan tesszük. Tengetjük életünket, egymás után folynak ki ujjaink közül a nappalok, éjszakák, elfelejtünk élni a rengeteg teendőnk között, aztán egyszer csak megjelenik valaki az életedben. És hirtelen újra lesz értelme felkelni reggelente, újra érezni fogod a reggeli gabonapehly ízét, a nap melegét arcodon, mikor kilépsz lakásod ajtaján, észreveszed, ha az emberek mosolyognak rád, és az eddig bosszantó dolgok is semmisségnek tűnnek. Kit érdekel, ha beázik a cipőd, mikor pocsolyába lépsz, vagy egy hajléktalan mellett kell állnod a villamoson, belül, legbelül élsz, jobban, mint eddig bármikor. És minden egyes ki, apró, lényegtelennek tűnő részlet hirtelen hihetetlen fontossággal kezd el bírni - hogy hány pötty is van egy katicán tulajdonképpen, milyen cipő van a buszsofőrön (láttátok már a buszsofőrötök cipőjét?), egy férfi nyakkendője a szemejövő mozgólépcsőn, egy különösen szépre kerekített a betű a jegyzeteid között... Ha mindent szeretni fogsz, a világ is szeretni fog téged.

Azt hiszem, ez történik most velem is.