Próbálom a víz fölött tartani a fejemet, ha csak néhány milliméterrel is. Még akkor is, amikor úgy érzem, hogy elveszem az essézk, a tételek és a CAE Use of English feladatok között, hogy magukba szívnak, én pedig pörgök a mélységben, megállíthatatlanul. Viszont miközben a nyelv, a megismerés és a gondolkodás kapcsolatával bíbelődöm, elkezdett esni a hó, hatalmas pelyhekben kavarog az ablakon kívül, mi pedig majd korcsolyázni megyünk, és pörgünk, és siklunk, és megpróbáljuk elkapni nyelvünkkel a hópelyheket. Aztán beülünk a helyi apró kávézóba, és eperdarabos forrócskoit iszogatunk majd, alig bírván megfogni a bögrét lefagyott ujjainkkal. Az élet szép, mert elkezdtem bízni az emberiségben. Valószínűleg azért, mert az elmúlt időszakban csupa jót kaptam vissza tőlük. Kivéve egy-két illetőtől, de nem haragszom rájuk - mindenkinek vannak hiábai, és többször követjük el őket, mint kellene. Nem értem, honnan ez a hirtelen jött boldogásg és bizalom. Nem ugrottam fejest semmilyen párkapcsolatba, nem kaptam olyan üzeneteket, ami ezt indokolná, nem voltak olyan programjaim, ami ilyen eufórikus állapotot idézhetne elő. És mégis. A hó fehér, a teám meleg, a képernyőm színes, Beck Zoli pedig csodás dalszövegeket duruzsol a fülembe. Hogy meg sem ágyaz, csak díványra, plédre... A bejegyzés címet felírtam hatalmas nyomtatott betűkkel egy papírlapra, virágmintával töltöttem ki őket, kiszíneztem, és most az asztalom felett díszeleg. Szeretném a mottómmá tenni. Próbáljátok ki - keressetek egy olyan mondatot, ami szerint élni szeretnétek, mindegy, bármilyen megvalósíthatatlannak tűnik, de nézzetek rá mindennap, és egyszer, valamikor, sikerülni fog. Bízzatok bennem. Ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk, képesek lettünk-e volna rá.