Összefolyt bennem a mai napom
Gondolatok rohangáltak a fejemben
A buszon szeretett szovjetem ült mellettem
És ott belém hasított, hogy meghalok

És ha már itt tartottam
Megrohantak a képek csőstül,
Hogy mit várhatnék még a sosem jövő hőstül,
Hogy az élet folyamán lecsorogjam

Hogy mennyi csókot nem csókoltam
Hogy mennyi verset kellene még olvasnom
Hogy mennyi embert nem kéne itt hagynom
Hogy mennyi út porát nem tapostam

Mennyi szilánk döfte keresztül szívemet
Mennyi szépség és vadság éltetett
Mennyi lobogó tűz és szenvedély égetett
Mennyi görcs akadályozta rímemet

Mennyi hímetlen rétet láttam már
Mennyi éjszakába nyúló, gaz látomást
Mennyi felesleges, tépő káromlást
Ahogy éj a reggelre és az a hajnalra vár

Álltam és a vonatra vártam
Néztem, hogy gyúlnak mellettem a fények
Sebesen táncoló kis sárga lények
S bennük saját haláltangóm láttam

A felhők rugdalóztak az égen
Láttam napnak izzadságcseppjében saját létem
Sokkal, sokkal kisebb volt, mint reméltem
Sárgalila villámok cikáztak át a légen

Az embernek ilyen fiatalon nem illik halálverseket írnia. De hát mit csináljon a tizenhét éves, ha mostanában ilyen gondolatai vannak? Mindegy, leírtam, kint van, spongyát rá. Tudom, hogy manapság eléggé elhanyagolom szerencsétlen blogot, és már a chatben is csak vírusos robotokkal lehet kommunikálni, de azért ne hagyjatok el, igyekszem többet frissíteni. Ha mással nem, hát verses posztokkal. Amíg várom, hogy homlokon csókoljon az a bizonyos múzsa. Addig is: 

JELENTKEZZETEK A  DIÁKÍRÓ-PÁLYÁZATRA! Ezen a címen, június 15-ig, bármilyen témában, novellával, vagy verssel: diakblog.szerk@gmail.com A főyneremény egy Funscreen tablet! Írjatok, írjatok, írjatok!