Önszörny

Néha talán túlságosan is sok belőlem
S nagy a kényszer, hogy ki szembejön, lelőjem
Bámuljam az aszfalton márványosra alvadó vérét
Meglássam benne jómagam papír-kopár létét

Magamat mint ajtót kellene bezárni
Esélyem se legyen köd-elmém bejárni
Körmöm hegyén toporognak a kételyek
Töltésre váró, kongó siralom-tégelyek

Viszketnek térdem hajlatában a nincsek
Ha volt is, mélyre ástam magamban a kincset
Strigulákat kaparok a falba, számolom
Benzinszagú minden éjem, nappalom

Sápadtfényű lidérctánc lélegzetem
Lelkem sikolya koppan a kövezeten
Magamért indulnék, de nem hagyom
Saját bőröm tépem, húsom kaparom

Éjhűs, nedves csend telepszik rám
Jégtüzű villámoktól cserepes a szám
Alkaromon huszárszázad gyalogol át
Minek védeni, ha már elveszett, a hazát?

Olyat tettem, amit hosszú ideje nem: verset írtam. Csak tudnám, miért kell ehhez mindig világvége-hangulatba kerülnöm. Hallgassátok hozzá ezt és ezt a számot, mert zseniálisak.