Néha alig hiszem hihetőnek, hogy élek. Hogy tényleg én élem a saját életemet, nem valaki mással esik meg mindez, míg én csak kívülállóként figyelem az eseményeket. Mintha kívülről látnám magamat, tudatában vagyok annak, amit teszek, ugyanakkor egyszerre látom magam úgy is, ahogyan mások látnának engem - és ebből a két perspektívából kellene összeraknom magamat. De ha egyszer nem megy. Elveszek saját magamban, olyan, mintha rengeteg ember között bolyonganék az utcán egy ismeretlen városban, a járókelők lökdösnének, ahogy elsietnek mellettem, még csak egy félig megvető pillantásra sem méltatnak, én pedig kétségbeesetten próbálom megtalálni a helyes utat a kikövezetlen úton. De hol vagyok? Már nem tudom, hol kezdődnek és végződnek saját gondolataim, és mikor következnek másokéi. Vannak egyáltalán az embernek saját gondolatai? Hiszen bármit, ami eszedbe juthat, kigondoltak már előtted, bármi, amit még megtehetnél, már elvégeztetett előtted. Ha leírsz bármit is, uyganazokat a szavakat írod, mint előtted annyian mások, hiszen nem írhatsz mást, képtelenség, maximum a szavak sorrendje különbözhet. A történeteket is mind ismerjük, csak szeretjük eltussolni saját agyunkban a sejtelmet, miszerint láttunk-hallottunk-olvastunk mi már ilyet, és meglepődünk a csavaros végkifejleten. Lehet, hogy csak akkor lennének saját gondolataink, ha azt a saját szavainkkal tudnánk megfogalmazni? De talán nem is kellenek hozzá szavak, miért ragaszkodik az emberiség ahhoz, hogy mindennek nevet, formát, bármilyen keretet adjon. Életünk minden történését dokumentálni, megnevezni, kategóriába sorolni akarjuk. Ha szerelmes vagy, nem vagy észnél, pillangók röpködnek a gyomrodban, remeg a térded, a szíved majd kiugrik a helyéről - és ez a szerelem, mert az emberiség az idők során ezt a jelentéskört határozta meg. És ha ez, vagy bármelyik másik fogalom néha-néha új jelentéstartammal gazdagodik? Azt nem toleráljuk. A szokásosnál eltérőt, a kívülállót, a mást sosem tolerálta az emberi, de talán még az állati társadalom sem. A gyenge, sebesült egyedet magára hagyja a csorda a pusztán éhen halni, hogy ne hátráltassa őket vadászatban, menekülésben. Az ember persze merőben másképp viselkedik, de nem szereti, ha bármi vagy bárki eltér a megszokott-tól. A keresztények nem szeretik, ha valaki muzlmán, de azt sem szeretik, ha valaki azt mondja, hogy nincs Istne, vagy ha valaki máshogy nevezi az ő Istenüket, hiszen kultúrájuk gyökere közös - mindenki a saját, és csakis a saját igazát és nézeteit képes elfogadni. És mondhatjuk mi, hogy felvilágosult és liberális államokbamn élünk, és mi is mind az esélyegyenlőségért harcolunk, dehát hogyan tehetnénk? Amíg vannak véleménykülönbségek, komoly véleménykülönbségek az emberek között, addig nem lehet esélyegyenlőség. Addig továbbra is elő fog fordulni olyan eset, mint amilyennek múlt szerdán lehettem tanúja - egy cigány párt nem szolgáltak ki az egyik caféban. Pedig ők nem a Morvai Krisztina-féle filmben bemutatott, putriban, az európai létminimum alatt tengődő pár voltak, hanem tiszták voltak, ápoltak, udvariasak, halkszavúak. De nem. Az eset után barátnőmmel átmentünk a szomszéd helyre, velünk tartottak, ott kiszolgálták őket. Ott egy héttel később egy indiai úriembert nem engedett be a biztonsági őr a bőrszíne miatt. Mindig elszomorít, ha ilyesminek vagy tanúja. Vagy a Ferenciek terén, alvó hajléktalanok sorának, akik szinte hiába védekeznek a hideg ellen neonszínű hálózsákjaikkal. Nehéz ilyenkor meglátnom a szépséget a világban, hiába tudom, hogy ott van, jelen van minden egyes pillanatban - ilyenkor mégsem érzékelhető.