Az a baj, hogy nagyon szeretem. És mielőtt felhördülnétek, és hátrahőkölnétek, hogy dehát persze, hogy szereted, ez a lényeg, hallgassatok meg. Annyira függünk egymástól, hogy ha kénytelenek vagyunk több napot egymásótl külön tölteni, szabályos fizikai rosszullét környékezi mindkettőnket. Az a nap, amikor nem beszélünk egymással (általán rajtunk kívül álló okok miatt) semmis, eseménytelen, eredménytelen. Azokon a napokon élni sincsen kedvem, takaróba és egy könyvbe temetkezve-burkolózva vegetálok. Ha nem támogat abban, amit éppen tenni készülök, inkább nem teszem meg. Folyamatosan szükségem van a véleményére, mindenről megkérdezem, kikérem a kritikáját egy-egy írásomról, mielőtt elküldöm. Olyan nekem, mint Örkénynek volt Radnóti Zsuzsa, és ez fordítva is így működik - mindenlt olvasom, mielőtt bárhova is felkerül, filmet csak akkor néz meg, ha én is azt mondtam, jónak tűnik; és ha mégis megnéz valamit magától, kimerítő beszámolót tart róla, nehogy életének egyetlen apró mozzanatáról is lemaradjak.Folyamatos, égető bennem a kényszer, hogy mindenemet megosszam vele, viszonzást nem várva. Így még soha. Ha egy kicsit is rosszul érzi magát, rögtön fekete csipkén át kezdem látni a világot, minden borongósra, fagyosra vált, és szorosabbra kell húznom magamon a kabátot. Ha összekapunk valamin, vagy bármilyen más problémám van vele, már a többi dolog sem működik számomra a világban. Akkor nem jó a könyv, amit olvasok, és hiába váltok másikra, az sem lesz az; akkor unom a filmet vagy sorozatot, amit kínomban nézni kezdtem; akkor nem, és nem tudok mit kezdeni magammal. Tengek-lengek, emésztem magam. Ha akaratlanul megbántom egy-egy csípős megjegyzésemmel, és ó, többször történik ez, mint szeretném, dehát ilyen vagyok, tehát ha megbántom, nekem sokkal jobban fáj, mint neki. Csak akkor lehet teljes a nap, ha valahogy része volt - amíg nem járt itt, üres a szobám, amíg nem ért hozzá, magányos a tenyerem, magányos a nyakam, az arcom, a bőröm, a szám, amíg nem hallottam hangját, alig hall a fülem, amíg nem láttam, ahogy borostáját sercegtetve szembejön velem a folyosón, addig nem láttam semmit.
Próbáltam küzdeni ezellen. Mert ez így nem normális. Hosszútávon ezt nem lehet folytatni, és közben normális életet élni. Elutazott három napra, tudtam, hogy nincs pénz a telefonján, két napig nem hívtam fel - kis híján beleőrültem. Mindig ilyen mindent betöltő, hatalmas, szenvedélyes szerelemre vágytam, de hajlamos vagyok elfelejteni, hogy minden éremnek két oldala van (micsoda klisé). Jól mondta József Attila a nagyon fájban, kettős is, és teher is, akkor is teher, ha közben hihetetlenül gyönyörű. Arra vágytam, hogy már attól is sírni tudjak, ha csak ránézek. És néha valóban. De nem a boldogságtól. Hanem attól, hogy eszembe jut, mennyire hihetetlenül belém ivódott, minden porcikámba, és vajon meddig lehetünk még így, és mennyi minden lesz, amit nem mutathatok meg neki, és mennyi minden, amitől nem tudom megvédnei, magamtól sem, és mennyi minden fog még vele történni, aminek én nem lehetek része, aminél én nem leszek ott...Kibírhatatlan.