Ez a történet sem most kezdődött. Hiszen, ki mondhatná meg, hol van egy életnek eleje és vége. Van, aki azt mondja, születésünk a kezdete, és valószínűleg, nekik van igazuk. Talán itt is volt mindennek az eleje, mikor a kis Tia Drang először sírt fel egy stockholmi apró, zöld csempéjű, tisztának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kórházi szobában.
Vagy talán akkor, mikor 7 évvel azelőtt egy –már apró, barnáspihékkel borított- fejecskén ülő kis szempár először csodálkozott rá a világra?
Nos, nem tudhatjuk. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy ez a történet nem egyszerű sztori. S nem csak egymás után rakosgatott értelmetlen szavakból áll, hanem viharos érzelmek, szűnni nem akaró vágyak kapcsolják benne össze az álmot a valósággal.

A kis, tejfölszőke, áttetszően kék szemű Tia Drang nem volt átlagos gyereknek nevezhető. Persze, ugyanúgy labdázott és hintázott a játszótéren, akár a többi 5 éves, ugyanúgy babázott, élt és lélegzett, mint a többiek. Ám valamiben mégis különbözött tőül. Ha bekönyökölt az est, és a puha, bársonyos feketeségben Tia alvásra adta apró kobakját, furcsa dolgokat álmodott. Látott egy izmos, barna lábszárat, ahogy az előtte heverő focilabdába rúg, látott egy hosszú, szőke hajzatot elsuhanni maga előtt. S Tia, bár nem tudta, mit jelentenek, gyermeki fejével már most megértette, hogy ezek az álmok még fontosak lesznek számára.
7 évesen a lány esti vízióiba új epizód került: valami semmihez sem fogható, édes harapásféle, amit nem tudott egy szóban megfogalmazni.
10 éves fejjel már tudta a nevét: a csók volt az, mely szó még olyan félénken hagyta el a korabeli lányok ajkát. És ekkoriban Tia megnézte élete első foci meccsét. Azonnal szenvedélyes rajongója lett a sportnak, Nem, ő maga nem akart játszani, de nézni, végigizgulni a labda útját- hatalmas élmény volt számára. 

Na és a barna fej, amiről szót ejtettünk? Az a hosszú, sötéttincsekkel borított kobak már egy langaléta, 17 éves, izmos, napbarnított focistához tartozott. A nyurga fiú még egyszer utoljára rárúgta a kapura a labdát, kisimította homlokából a minduntalan újra előrebukó, izzadt tincseket. Látván, hogy a labda célba talált, elégedetten biccentett, majd elvonult. Meleg révén lekapta magáról a teljesen átizzadt Atlético Madrid mezt, melyen szép, hivalkodó betűkkel állt az ő neve, legalábbis egy részlete, hiszen mind a 4 ízig-vérig spanyol neve nem fért volna rá a ruhadarabra. Ő volt a már gyerekként is nagyérdemű, angyalarcú Ignacio Arenales. Őt látva mindenkit más érzés ragadott magával: volt, aki tisztelte, volt, aki a sárba döngölte volt, s akadt olyan is, aki szerette. Közömbös azonban senki sem volt iránta. Rekkenő hőségben sétált hazafelé Madrid utcáin, tarkóját égette a nap, és ő már megint boldog volt. Boldog, hogy azt csinálhatja, amit szeretne, van családja, van tető a feje fölött, van pénze… És nem is sejtette, hogy nemsokára valaki tetőtől talpig felforgatja az ő tökéletesen felépített kis életét.

Tia csak nőtt, cseperedett, és a foci mellé még Spanyolországba is beleszeretett. Hűséges tanulója és gyakorlója lett a nyelvnek. Szerencsés alkatnak mondhatta magát, kiváló nyelvérzékkel rendelkezett, emellett makacs is volt: ha valamit elhatározott, azt tűzön-vízen keresztül véghez vitte. S ha ez nem lett volna elég, birtokában volt talán a legnagyobb fegyvernek, amit egy nő magánál tudhat: a szépségnek.

Szőke, kiengedett haja vége derekát csiklandozta, az örökös eső ellen kék kiskabáttal próbálta védeni vékony csontjait. Jókedvűen tenyerelt rá az ismerős ház csengőjére, két ujját babonásan keresztezte egymáson, mint mindig, ha 7- est látott valamilyen számban. Nyílt az ajtó, egy pillanat csupán, míg a barna szempár a kékkel találkozott, s máris egymás karjaiban találták magukat.
- Szia- súgta Hern, és gyengéden beleharapott a lány fülcimpájába. Tia megborzongott.
- Képzeld- csapta össze aranyosan kecses, kicsi kezeit- anyu állásajánlatot kapott! És hosszas huzavona után úgy döntött, el is fogadja.
- Ez tök jó- válaszolt nem túl lelkesen a fiú, ő inkább folytatta volna az előbb félbehagyott dolgokat, minthogy ilyesmikről bájcsevegjen.
- Igen, tényleg… Csak… Hern… Madridba költözünk.
- Micsoda?!

Így került hát Tia az olyannyira bálványozott országba. Az első napokban félt, hogy nyelvtudása nem lesz elég, hogy nem tud majd beilleszkedni… De mivel igazi, barátkozó természete volt, iskolatársai hamar befogadták, és úgy tekintettek rá, mint egy hazaira.

- Anya, mi ma a kaja? – csapta be maga után nagy erővel a bejárati ajtót.
- Már megint nincs itthon-, morogta, választ nem kapván. Vidám mozdulatokkal a hűtőhöz szökdécselt, kivett valami felvágottat, két fél zsemle közé nyomta, s falni kezdett. Aztán eszébe ötlött, hogy ma meccs van. Valami spanyol csapat játszik az angolok ellen, neki pedig azt muszáj látnia. Így hát tányérra halmozta időközben megfogyatkozott étkét, majd a tányérral egyensúlyozva bevonult a nappaliba és lehuppant a kanapéra. Lassan csócsálva, megkereste a sportcsatornát, próbálta megfejteni a spanyol reklámokat. Nem sikerült, de jókedve volt, és úgy gondolta, idővel ez még fejlődik. Végre kezdetét vette a mérkőzés. A rivális csapatokat felvonultatták, egyenként bemutatták. Tia jókora falatot nyelt félre – az időközben 20 évessé serdült- kígyózó, szőke tincsű focista láttán. Áhítatos csendben, keresztbe szorított ujjakkal ülte végig a meccset. Némasági fogadalmát csak az első gólnál szakította meg. Örömteli kiáltást hallatott, midőn kedvenc szőkéje bevarrta a hálóba a labdát. Ahogy a lassított jelenet futott le szeme előtt, furcsa érzés szállta meg. A kamera a játékos lábára közelített, Tia ártatlan szendvicse pedig mindösszes tartalmával együtt a szőnyegre zuhant. A lány immár biztos volt benne, hogy esti látomásai főszereplőjének drukkol. S a meccs végére már a nevét is tudta.