Először mentem át hozzátok, szakadt az eső, és én úgy éreztem, a bőröm belseje is vizes, pedig volt esőkabátom. A benzinkútnál majdnem elkerültük egymást, mert a másik oldalon fordultál ki, mint ahogy én számítottam rá. Milyen ironikus, vigyorogtam kínomban magamban, miközben igyekeztem megjegyezni magamnak kabátod szakadásait, esernyőd színét. Száraz volt a torkom, kényszeredett a mosolyom. Az ötödik lépés után már könnyebben ment, lelkesen tocsogtam melletted, és azon gondolkodtam, azért süppedek-e bele jobban a pocsolyákba, mert lehúz a bűntudat. Aztán ültünk. Én a piros kanapédon, felhúzott térdekkel, átkulcsolt kezekkel, zavarban, te az asztal másik végén, közöttünk az üres poharak. Emlékszem, a fehér pólód volt rajtad, amiben izmosnak tűnsz, mögötted száradt az előző napi nadrágod meg a másik kabátod. Bámultam a saját körmeimet.
Felálltam pisilni, és mire visszajöttem, már te is álltál, töltöttél a poharakba, csilingelés, kortyok, aztán megmutattad a kiskori képeidet a hálószobádban. Nem akartam a fehár szőnyegre lépni, előtte kísértelek ki cigizni, rajtam maradt a cipő, de csak erősködtél. Néztelek, néztem a pár éves önmagad, a göndörödő kis fürtjeidet, amiről rögtön eszembe jutott az ősz tincsed a halántékodon, és ettől valahogy nagyon elszorult a torkom, és felnéztem rád, ellenőrizendő,megvan-e még, mégiscsak a mi titkunk valahogy az a tincs, te pedig engem néztél, ahogy mosolygok, találkozott a tekintetünk, és még mindig, még mindig mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy bánom is én, csókolj már meg. Elkaptad a tekinteted, és a testvéred kezdted mutogatni egy másik fotón.

Vannak azért pillanataink.

Azóta is buzgón szégyellem magam. Ráadásul túl jól érzem magam a bőrömben mostanában ahhoz, hogy nagyon mély dolgokról írjak nektek, ne haragudjatok.

Néha feljövök ide, megnézem, milyen időközönként követek el egy bejegyzést, és utána szégyellem magam.

Már azelőtt is pityeregnem a traileren (a moziban, egy Wes Anderson film előtt vetítették, a mellettem ülő srácot pedig meglepő módon egyáltalán nem hatotta meg a dolog), de most, hogy már túl vagyok a könyvön, shamelessly folyatom a könnyeimet az első másodpercektől kezdve. The Fault in Our Stars. A könyvet a 60 százalékától a végéig végigzokogtam. Túlreagálom? A barátnőm mesélte, hogy elment megnézni moziban, és mindenki sírva jött ki a teremből - naná, borzalmas és kegyetlen a könyv (gondolom,a film is), és ha nem féltettem volna annyira a könyvolvasómat, a földhöz vágtam volna, amiért ezt teszi velem, és fennhangon átkoztam a drágalátos John Greent. A legtöbb embernek viszont vége van azzal, ha kimegy a moziteremből vagy leteszi a könyvet. De én láttam. Átéltem. Többször. És ez a történet csak azt erősíti bennem, hogy még egyszer nem bírnám végigcsinálni.

És ide akartam írni egy nagyon hosszú és még annál is lehangolóbb értekezést a halott családtagjaimról és barátaimról, és úgy egyáltalán, bármi olyasmit, amit úgy írtam le, hogy potyogtak közben a könnyeim, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Az ember saját halottai saját magára tartoznak.

Utálom ezt a könyvet, mert a legnagyobb félelmeit sűríti egybe, mert kedves Augustus Waters, nem az oblivion rémít meg a legjobban, hanem az, hogy egyszer talán nekem is végig kell néznem ugyanazt, mint Hazelnek. 

Lépkedtünk egymás mellett az élet piszkos útján, más ösvényeken, és más irányba, de mégis egymás mellett, a másikat folyamatosan figyelemmel kísérve. Nem volt olyan pillanata, amiről nem tudtam volna, és fordítva, még ha ennek egyikünk sem volt tudatában. Fújt minket a szél, erre-arra, egyre messzebb egymástól, és mégis egyre közelebb. Szinte mellé tett le végül a fuvallat. Csöndesen, finoman, észrevétlenül. Úgy lopta be magát a napjaimba, mint ahogyan az ember a kedvenc pulcsiját szereti meg - testem vonalához, melegéhez idomult, és éppen úgy simogatja lelkem, ha velem van. Van valami a tekintetében, ha rám néz, valami, amit soha máskor nem látok rajta; van valami a mozdulatban, ahogy a halántékomra simítja a hajam, és csókot nyom a homlokomra, valami abban is, amikor társaságban rám néz, a mosolyában, vagy amikor lopva a térdemre teszi tenyerét az asztal alatt, és a mosolyban, ami mindeközben az arcán játszik. Valami, amitől úgy érzem, sohasem szeretett még senki rajta kívül.
Megijeszt. Boldog vagyok, sok-sok méterrel a föld fölött lebegek nap mint nap, és ez megijeszt. Mert bármibe is ugrik fejest az embert, annak sosincsen jó vége. Előbb-utóbb eléred a medence kékcsempés fenekét, és koppansz. Minél magasabbról, annál nagyobbat. És az mindegy, te mit akarsz, vagy mennyire küzdenél érte, mert úgyis lesz valami vagy valaki, aki lelök arról az ugródeszkáról, és örülhetsz, ha egyáltalán vettél előtte levegőt. Félek. Az ijeszt meg, hogy mekkora hatalma van így fölöttem a sorsnak, hogy most, mikor végre összakapartam magam innen-onnan, padlóról, falról, plafonról, és már nem érdekelt senki és semmi, bombabiztosan megbánthatatlannak és rendíthetetlennek éreztem magam önként vállalt magányomban - hát most megint nem. Most megint pillanatok alatt zuhanhatok fényévnyit. Egész életünkben egyetlen kifeszített kötélen egyensúlyuzunk, védőháló nélkül, a szél pedig lenget minket jobbra, lenget minket balra, mi pedig kétségbeesetten kapaszkodunk a lábujjainkkal és próbáljuk tartani az egyensúlyt két kinyújtott karunkkal. Ha lehetne úgy is, hogy egymásba kapaszkodva megyünk előre, nem törődve az arcunkat borotváló széllel, a lábunk alatt hömpölygú háborgó víztömeggel, átnedvesedő ruháinkkal és égő-sajgó izmainkkal... De nem. Hiába próbálkozunk, az élet úgyis elválasztja összekapaszkodó kezeinket.